Tags

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Az elmúlt időszakban irányult a figyelem Kelemen József, pécsi kanonok (1790–1868) hagyatékának, Történeti Gyűjtemények Osztályán fellelhető nyomtatványaira, azon belül is a gyűjtemény tetemes részét képező sajtó- és könyvelőfizetési felhívásokra. E dokumentumok tüzetesebb megvizsgálása után olyan kérdések merültek fel, amelyeket a gyűjtemény, a forrásbázis és a korabeli, azaz az 1850-es évek pécsi sajtóviszonyainak vizsgálatára késztettek. A továbbiakban ezekre a kérdésekre kívánok reflektálni, felhívva a figyelmet egy rendkívül érdekes forrástípusra, röviden elemezve a Bach-korszak sajtópolitikáját, s természetesen a sajtó és média vizsgálata közben reflektálnunk kell a korabeli társadalmi viszonyokra is, ez által megidézhetjük a korszak olvasási szokásait, s annak hatásait az egyénre, társadalomra.

Az előfizetésgyűjtés, vagy prenumeráció az irodalmi pártfogásnak egy csoportos formája, célja a könyv előzetes anyagi kockázat nélküli megjelentetése. Az előfizetést hirdető szerző, nyomdász vagy könyvkereskedő felhívást adott közre, főként lapokban vagy önállóan, röpirat formájában, s ebben tájékoztatta a közönséget a megjelenő munka tartalmáról, illetve azokról a személyekről, kollektorokról, akik az előfizetéseket összegyűjtötték. Az előzetes támogatásnak két formája volt ismeretes: az egyik a szó szoros értelmében vett előfizetés, melynek során  az ív aláírásával egy időben a kiadandó mű árát is átadta a gyűjtőnek az előfizető, a másik pedig az aláírás, amikor a gyűjtő előzetes ígéretként aláírásokat gyűjtött, s a kifizetésre csak utólag került sor. [1] A könyvek előfizetőinek száma természetesen nem érte el az újdonságokról, az aktuális közéleti és művelődési eseményekről és eredményekről frissen hírt adó és tájékoztató újságok és folyóiratok megrendelőinek számát.

Bár az előfizetési rendszer a magyar könyvkiadásban egészen a 20. századig fennmaradt, igazi virágkora a 18. század utolsó és a 19. század első néhány évtizede volt. Később a könyvterjesztés egy sokkal polgárosultabb, könyvkiadási célokra létrehozott kapitalista elveken alapuló társulatok és kiadók feladatává vált.

Kelemen József kanonok gyűjteményében számos előfizetési felhívást találhatunk, s szinte minden esetben meg is találhatóak ezek a könyvek a Klimo Könyvtár folyóirat adatbázisában. Arról nincsen tudomásom, hogy ezek a folyóiratok éppen a kiadásuk évében kerültek-e a Pécsi Püspökség könyvtárának gondozásába, viszont az tény, hogy idővel hozzáférhetőek lettek, sőt az sem kizárt, hogy az említett kanonok előfizetési felhívásain keresztül szereztek tudomást a folyóiratok megjelenéséről. Az viszont tény, hogy a hajdani Püspöki Könyvtár periodikákat is gyűjtött a különböző korszakaiban. Ennek a mikro jellegű adatbázisnak a rövid elemzése természetesen önmagában nem alkalmas arra, hogy társadalmi rétegek olvasási kultúráját, vagy egyes folyóiratok olvasóközönségét részletesen elemezzük, azonban látszik, hogy akárcsak a reformkorban, a magyar közönség legnagyobb és legműveltebb része az értelmiség, a tanuló- ifjúság, a haladás ügye iránt fogékony és érdeklődő köznemesi rétegek és a katolikus és protestáns alsópapság köréből került ki. A főrangúak, azaz a főurak és főpapok szerepe erősen csökkent a 18. századhoz képest mind az irodalompártolás, mind az olvasás és könyvgyűjtés terén, ugyanakkor a városi polgárságé és kézműveseké valamelyest emelkedett, bár közülük és a paraszti rétegek köréből még a reformkorban is kevesen olvastak színvonalas magyar könyveket. Illetve egy kis képet kaphatunk arról, hogy milyen könyv-és folyóirat hirdetések juthattak el a korszakban Pécsre, amikor a városnak nem volt önálló sajtókiadványa.

A vizsgált gyűjtemény előfizetési felhívásai kivétel nélkül a Bach-korszak időszakából származnak. A kiegyezést megelőző időszak sajtópolitikáját már többen részletesen kielemezték, így jómagam nem is vállalkoznék a korszakot részletesen bemutató dolgozat megírására. A források okán azonban fontosnak tartom a korszak sajtópolitikájának és médiatörténetének felületes vizsgálatát is, így az egyes hetilapokhoz, illetve kiadványokhoz kötődő társadalmi és politikai hátteret is igyekszem röviden megvilágítani.

Pécsi újság nem jelent meg a korszakban, nem működött helyi sajtó a városban – annak ellenére, hogy nyomdája volt a városnak -, mégis izgalmas feltenni a kérdést, hogy mely lapokhoz juthatott hozzá az olvasó. Ezek természetesen ilyen kis merítésű forrásbázisból nehezen megválaszolható kérdések, s csak nagyon óvatosan vállalkoznék hosszú távú következtetések levonására, mindenesetre egy olyan szeletét mutatják az olvasáskultúrának, ami jelzés értékű lehet. Elemzésem során igyekszem megvilágítani az országos viszonyokat is, kitérve az olvasáskultúra és a média szerepének változására, amelyek bizonyos aspektusokból választ is adhatnak az 1850-es évek átalakuló rendszerére, s indokolhatják egy ilyen mikro vizsgálatnak a jelentőségét.

Rövid elemzésemben mozaikszerűen emelném ki azokat az elemeket, amelyek véleményem szerint leglátványosabban hozzájárultak a 19. századi polgári/ kapitalista könyv-és sajtókultúra kialakulásához, fejlődéséhez. Ebben az időszakban nem csak a sajtónak mint médiumnak a szerepköri változását lehet jól érzékeltetni, de az olvasóközönség átalakulásának tendenciái is körvonalazódni látszanak.

A magyar forradalom és szabadságharc idején megszólaló politikai és kulturális publicisták az 1849 augusztusában megtörtént világosi fegyverletétel utáni időkben szétszóródtak Európa nagyvárosaiban. A statárium bevetése után, már csak a korábban Bécsbe költöző konzervatív újságírók és a táncrovatok, divatlapok szerkesztői maradhattak háborítatlanul munkájukban. [2] Mindezeket figyelembe véve az 1850-es években végbemenő újraéledés, s az azt követő időszak semmiféleképpen sem nevezhető a korábbi időszak szemléletére szervesen épülő folytatásaként – ez leginkább a személyi feltételek figyelembe vételével bizonyítható. A forradalmi hevület után a polgárság és a gazdálkodók információigényeire, elsősorban a napi olvasmány és tájékozódási szükségletek kiszolgálásra kellet az újjászülető sajtónak berendezkedni. [3]

A birodalmi kormányzat sort kerített a büntetőtörvénykönyv korszerűsítésére, s ennek keretében 1851 júliusában a sajtóügy szabályozása is megtörtént. Annak ellenére, hogy ez hivatalosan nem lépett érvénybe Magyarországon – így a forradalom egyik vívmányát, a sajtószabadságot formálisan érintetlenül hagyta – mégis e szabályozás jelentette az irányelvet a sajtóügyek kezelésére. A cenzúrát a kész nyomtatványok árusítás előtti vizsgálatával juttatták érvényre, s döntöttek arról, hogy a nyomtatvány megjelentethető-e. [4] Ez azonban nem jelentett különösebb akadályt, hiszen az évtized közepére a magyar lapok összesített száma ismét elérte az egy évtizeddel korábbit. [5] A változás elsősorban a tartalomra vonatkozott. A politikai sajtó terén fontos változás volt, hogy általános lett a napilap, s az évtized vége felé az országos hatókörű lapoknak már gazdasági megfontolásból sem lehetett visszatérni az 1848 előtti két-három naponkénti megjelenéshez. A sűrűbb periodicitást azonban nem követte a nyomdaipar, a formátum és a tördelés megújulása elmaradt, azaz a korábbról már ismert nagy újságforma és a háromtól öt hasábos szedés megmaradt. [6]

A lapterjesztés megszervezése nélkül azonban nem jöhetett volna létre a sajtó újjászületése. A helyzet nem volt túl fényes, hiszen a kiegyezés megkötéséig az olvasók csak negyedéves, féléves és egész éves előfizetésekkel juthattak lapokhoz, a vidékiek gyakran 20-25 %-kal drágábban, mint a pest-budaiak. [7] Arról nem is beszélve, hogy vidéken, gyakran csak a megyeszékhelyig vagy a városokig jutott el a posta, és onnan csak időközi rendszerességgel vitték tovább a küldeményeket. Ennek következményei lettek a politikai és kulturális tájékozottság közötti különbségek, és az egyes sajtótermékek színvonala közötti eltérések is. [8] Továbbá a rendszertelen vagy éppen rendszeres sajtóhozzáférés véleményem szerint nem alakíthatott ki tudatos, és rendszeres előfizetési bázist az olvasók körében, hanem sokkal jobban igazodtak az éppen aktuálisan elérhető hetilapokhoz. Vagyis az előfizetések emelkedése, csökkenése igazodhatott ahhoz az igényhez, hogy azt az orgánumot vásárolták meg, amelyhez éppen hozzá tudtak férni. Ennek a kérdésnek a részletezésére még a későbbiekben kitérek.

Nehéz és félrevezető az olvasóközönségre az előfizetők számából következtetni. 1850-ben a Magyar Hírlapra 1500-an, míg a Pesti Naplóra 600-an fizettek elő, ami semmi esetre sem a valós olvasóközönség számát mutatja. A kaszinói, társulati élet kényszerű szünetelésével a korszak első felében azonban minden bizonnyal egyéni előfizetésekkel [9] lehet elsősorban számolni. [10]

Azonban a sajtófogyasztás véleményem szerint a korszakban nem csak az egyes orgánumok címeinek, kiadóinak vizsgálatán keresztül mérhető. A különböző társadalmi rétegeket megszólítani vágyó és tudó szerzők a vezércikkeikkel hozták magukkal olvasóbázisukat az egyes lapok előfizetői közé. Török János (1807-1874) mezőgazdasági szakember már a reformkorban is szerző volt Széchenyi István elkötelezett híveként. Politikai újságíróként a polgárosodás felé tendáló birtokos középréteget szólította meg elsősorban. Publikált a Magyar Hírlapban, de legjelentősebb publicisztikai munkássága éppen az 50-es évekre volt tehető, amikor is előfordultak cikkei a Pesti Naplóban, Magyar Sajtóban. [11] A korszak egyik legfontosabb hírlapjának, a Pesti Naplónak volt szerkesztője 1850 és 1852 között, anyagi és szellemi gyarapodást hirdető tematizálással, a nemzeti egység megteremtése érdekében. Ez a nyelvezet 3100 előfizetőt tudott megszerezni a lapnak ebben az időszakban, mielőtt eltávolította volna a kiadó szerkesztői székéből. [12] 1855 és 1865 között a Magyar Sajtó szerkesztője, melyben a lojális polgárosodás programját hirdette, s 1600 előfizetőt tudott megszólaltatni a kezdeti időszakában. [13] Megfigyelhető tehát ezen az egy példán keresztül is, hogy a politikai hetilapok csupán összefoglalásokat adtak az eseményekről, a legtöbbjük nem alakított ki önálló politikai profilt, ezeket képviselhették azonban az egyes szerzők, szerkesztők, de sok esetben nem tudtak hosszú időre meggyökeresedni egyik lapnál sem. [14] Továbbá vidéken – kevés kivételtől eltekintve – csak hetilapok jelentek meg magyar nyelven, helyi érdekű, közigazgatási és gazdasági témájú cikkekkel. A hagyományos pátoszt képviselők, mint Török József egyre inkább kiszorultak a sajtóéletből, s a fentebb említett témák kerültek előtérbe. Sőt nem egyszer ambivalens megítélése, s a vele szemben tanúsított ellenállás azt eredményezte, hogy a szerveződő ellenzék vezéralakjai közül többen inkább kormánylapot választottak publikálási helyül, mintsem együttműködjenek Törökkel. [15]

Ez a változás jelentkezett és láthatóvá is vált az egyes rovatok sorrendjében, kezdtek megjelenni az adott hírlapokra és szerkesztőkre jellemző rovatcímek. A vezércikkek, tárcák, gazdasági és belföldi levelezések mind a szerkesztői koncepciót is jelezték, de egyre jobban kezdtek a polgári igények térhódítására is figyelni. A politikai sajtó terén fontos változás volt, hogy a napi megjelenés visszavonhatatlanná vált a korábban említett gazdasági okok miatt. A Vasárnapi Újság megindulása döntő fordulatot eredményezett vele született meg ugyanis az első olyan magyar nyelvű hetilap, amelynek egyik vonzereje és funkcionális része volt a számos fametszetes kép, mely szakított a korábbi formai struktúrával. Az 1850–60-as évek fordulójától kezdve egy újabb laptípusban, az élclapokban szintén szerves tartalmi elemmé váltak a rajzok; mindez együtt pedig egy nemzedéken belül a sajtóélet újabb résztvevőjét, a sajtógrafikust is megteremtette. Tulajdonképpen ebben az évtizedben születtek meg azok a cikkformák, tűnt fel az a hangvétel és újságnyelv, amelyből később, szerves folytatásként kialakult a modern magyar polgári sajtó. [16]

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukása után kezdődő önkényuralom a női művelődés területén is új korszakot jelentett. A hölgyek kivették részüket a forradalomból, többeket közülük megtorlással sújtott a győztes hatalom, illetve a bebörtönzött, netán kivégzett férfiak helyett rájuk hárult a család fenntartása. Vagyis a nők észrevehető számban kezdtek olyan pozíciókat is elfoglalni a társadalomban, amelyre a reformkorban nem, vagy csak egészen különleges esetekben került sor. A szellemi életben, így az irodalomban is megjelentek, és közülük többen már nem fogadták el korábbi időszakban nekik kiosztott szerepet. A lapok, folyóiratok munkatársai között növekvő számban voltak jelen, több női lap indult az 1850-es években, és az 1860-as évektől immár lapszerkesztő nőkkel is találkozhatott a korabeli olvasó (Kánya Emília, Vachott Sándorné). Mindezek a fejlemények módosítottak a női olvasással kapcsolatos véleményeken, a kérdésről véleményt mondók többsége összekapcsolta a női olvasást a polgárosodással és a nemzeti kultúra támogatásával. Az egykori Pilvax-társaság megmaradt tagjaival indította el Nagy Ignác a Hölgyfutárt 1849. november 15-én. Politikailag ugyan merész kijelentéseket, lépéseket tett, és eleinte még Arany János, Tompa Mihály, Vajda János is előfordult lapjain egy-egy költeménnyel, de irodalmi színvonala egyre csökkent, úgyhogy a szerkesztő halálakor, 1854-ben már csak 370 előfizetője maradt. Két év múlva azonban, amikor a női olvasók körében nagyon népszerű Tóth Kálmán lett a szerkesztője, ismét 1800 előfizetőt tudott felmutatni, anélkül, hogy színvonala emelkedett volna.

Előfizetési felhívás a Hölgyfutár folyóiratra 1856-ból [Sz.Y.I.15.51.1]

Előfizetési felhívás a Hölgyfutár folyóiratra 1856-ból [Sz.Y.I.15.51.1]

Az 1864-ig működő Hölgyfutárnak időközben vetélytársa is akadt: 1857-ben indult a Nővilág című lap 3500 előfizetővel, amelynek főszerkesztője Vajda János volt, és a kortársak szemében afféle nőknek szóló Vasárnapi Újság volt. [17] A lap eleinte hetente, majd 1861-től kéthetenként jelent meg. Kiadója, Heckenast olcsó divatlapnak szánta, de szerkesztőjének köszönhetően annál több, tartalmasabb lett. A lap hasábjain olyan híres szerzők, tudósok tollából közöltek írásokat, mint például Vámbéri Ármin és Prévost-Paradol. Ez a lap olyan hagyományokat indított el a nőknek szóló újságírás történetében, amelyek aztán később, a dualizmus évtizedeiben is tovább éltek más lapok szerkesztésénél. Egyrészt tudósított a külföldi divatújdonságokról, különös tekintettel a francia divatra, másrészt világhírű színésznők és énekesnők fellépéseit követte nyomon; harmadrészt pedig nagy hangsúlyt fektetett idegen tájak, elmúlt történeti korok nőinek bemutatására. Az újság számos cikket külföldi lapokból „ollózott”, kissé átalakítva az eredeti sorokat, amely eljárás a későbbiekben is bevett szokás lett az újságírás gyakorlatában. Emellett a lapban megjelentek a lakberendezéssel, háztartással, kertműveléssel, utazással és főzéssel kapcsolatos hírek, és számos irodalmi műfaj is helyet kapott („beszélyek”, tárcák, levelek). Irodalmi írásainak színvonala magas volt, kezdő tollforgatók nem is mertek az újságnál jelentkezni. [18]

Előfizetési lap és tartalomjegyzék a Nővilág című lapra, 1857-ből [SZ.Y.I.15.63.1-3.]

Előfizetési lap és tartalomjegyzék a Nővilág című lapra, 1857-ből [SZ.Y.I.15.63.1-3.]

A legtöbb előfizetési felhívásban különös hangsúly helyeződik a lap előfizetői és népszerűségi érdemeinek kiemelésére; az általam választott 1856-os Hölgyfutár lapján sincs ez másképpen, hiszen büszkén jelentik meg, hogy idén szaporodott az előfizetői szám.  A legtöbb előfizetés és laprendelés természetesen különféle ajándékokkal és kedvezményekkel is kecsegtette az olvasókat, azonban ezen a példányon az előfizetés gyűjtőknek is járt meglepetés. Ez arra enged következtetni, hogy a bevezetőben elemzett előfizetési gyűjtés és terjesztés még javában a hőskorát élte az 1850-es évek közepén is.

Fontosnak tartom a sajtó mellett a könyvkiadás és könyvkereskedelem rövid analízisét is a korszakra vetítve. Ez a tevékenység ugyanis sokkal nehezebben tudott magához térni a forradalom után, bár rendkívül nagy szerepe volt a sajtó terjesztésében is kiadványaikon keresztül. Már a szabadságharc alatt is visszaesett az olvasói érdeklődés, s látványos változás és fellendülés csak a kiegyezés után következett be. Ekkor oldódik fel ugyanis a céhes és kereskedelmi kötöttség, s indul be a kapitalista könyvkereskedelem. Viszont az ezt megelőző mostoha körülmények elsősorban a vidéki könyvkiadást sújtották a leglátványosabban. A szerény könyvárusító megélhetés mellett az extra szállítási költségek is nehezítették az árusítók helyzetét – nem beszélve a lassúságról, ami nyilván az olvasmányok aktualitására nézve is hatással volt. [19]

Az ország könyvkereskedői hálózata igen hézagos volt, még 1859-ben is csupán 49 helyen működött összesen 102 könyvkereskedő, egyötödük Pest-Budán. Az évtized közepétől fejlődött ki Lampel Róbert pesti kereskedése, s 1857-ben alapította meg Ráth Mór is üzletét, amely az évtized végétől a Deák-párt és a hozzá közelálló írók műveinek legjelentősebb terjesztője, tagjainak egyik találkozóhelye lett. A könyvkereskedők azonban csak 1852-ig vehettek részt a hírlapok terjesztésében, ettől kezdve ugyanis megszűnt a lapok számonkénti árusításának lehetősége. [20]

Kókay György a kiegyezés utáni könyvkereskedelem fellendülését az újjáéledt újság- és könyvkiadásnak tudja be. Népszerű kiadványok, mint az illusztrált hetilapok, élclapok és kalendáriumok, illetve a különböző ponyvakiadványok terjedésével érvel. [21]

Arany János költeményeit hirdető előfizetői lap 1856-ból [SZ.Y.I.15.64.1-2.]

Arany János költeményeit hirdető előfizetői lap 1856-ból [SZ.Y.I.15.64.1-2.]

A 19. században fokozatosan kezdtek megjelenni a nemzetközi méretű könyvkiadók is. A kiadók többségének jelentős német vagy francia kapcsolatai is voltak, s ez lehetővé tette a külföldi irodalom hazai megjelentetését is. Különösen Pest-Buda vált a német nyelvű irodalom kedvelt kiadóhelyévé, ugyanis az ottani lakosság egyébként is jórészt német ajkú volt, de a német nyelv ismerete a magyar értelmiség és a művelt nemesség körében általánosnak volt mondható. [22] De nem csak a külföldi írókra vonatkozott; ahogy az alábbi előfizetési felhívás is említi: Arany János nem csak hazánkban híres, „hanem a nagykülföld előtt is…költeményeit csodálják idegen nemzetek.” Nem csak a hetilapoknál, hanem ehhez hasonló köteteknél is gyakran feltüntették a tartalomjegyzéket – így olvashatóak a kiadványban megjelenő Arany János verscímek.

A Pécsi Egyetemi Könyvtár állományában lévő Arany kötetek, amelyekről a fentebbi felhívások szólnak.

A Pécsi Egyetemi Könyvtár állományában lévő Arany kötetek, amelyekről a fentebbi felhívások szólnak.

Egy fontos tényező rendkívül mellőzötten jelenik meg a témáról szóló szakirodalomban, mégpedig az olvasás és a hírfogyasztás köreinek vizsgálata. Az egyénekre lebontott, előfizetésekből kiinduló megközelítés véleményem szerint csak az egyik aspektusát tárja fel a kérdéskörnek. Jelentős hangsúlyt kell fektetni egy ilyen elemzésnél az olvasókabinetek és olvasókörök, kölcsönkönyvtárak, a közönségszervezés önálló szervezeti és egyesületi formáira is. Már a felvilágosodás idején rendkívül népszerűek voltak a különböző klubok, olvasókörök, melyek mindenki számára nyitva álltak. [23] Az egyesületi élet, kaszinók, társalkodó egyletek szolgáltak a reformeszmék terjesztése mellett a művelődési és társadalmi célok kielégítésére is. Ennek érdekében járatták az időszaki sajtót, s könyvtárakat hoztak létre. A reformkorban az országnak nem volt olyan része ahová ily módon ne juthatott volna el az időszaki sajtó hazai termékei. Ezek az egyletek töltötték be az 1830-as évektől azt a közvetítő szerepet a folyóiratok és hírlapok, illetve a közönség között, amit később a kapitalista könyv és sajtókereskedelemben az egyéni előfizetés jelentősége váltott fel. Polgári jellegű olvasóközönség a magyar irodalom polgárosodásával, az irodalmi élet polgári fejlődésével egy időben és párhuzamosan, tudatos közönségszervező tevékenység révén alakult ki a felvilágosodás idején és a reformkorban. A könyvtáraikban folyó rendszeres lapolvasás és az olvasottak feletti viták hatása terjedhettek a polgári eszmék az egyletek körében, érződhetett a megyegyűléseken, sőt akár az országgyűlés hangulatát is meghatározhatták a reformkorban. [24] Az olvasást tehát nem öncélú önművelésnek kell felfogni a korszakban, melynek célja a puszta szórakoztatás, hanem elsősorban a közjó, a társadalmi haladás, a gazdasági felemelkedés eszméinek népszerűsítésére tett szolgálatként. Az új olvasók többsége viszont frissen megszerzett tudását nem a teoretikus elképzeléseknek megfelelően használta: nem azért vagy elsődlegesen nem azért olvasott, hogy művelje magát, hanem azért, hogy kellemesen tölthesse ki megnövekedett szabad idejét, azaz szórakozzon. Ez gyakorlatilag annak a folyamatnak a kezdetét jelentette, amelynek során az egységes és magasan művelt polgári nyilvánosság kettészakadt, belőle éppen a polgárság profitorientált gondolkodásmódja által is siettetve elkülönült a populáris nyilvánosság. [25]

Röviden szeretném a továbbiakban összefoglalni a korábban felvázolt mozaikok jelentőségét. Bár a modern sajtó megszületését a 19 század végére datálják, [26] mégis kiemelkedően fontosnak látom az 1850-es évek időszakát ebből a szempontból. Ugyanis az abszolutizmus szabályozásai bár megakasztották a sajtó természetes útjának fejlődését, mégis magával vonták azokat. A hagyományos közösségi olvasótereknek, kaszinóknak és közösségeknek betiltásával az újjáépülő sajtónak sokkal inkább az egyéni igényeket kellett figyelembe vennie, ami egy előfeltétele és alaptulajdonsága a modern, differenciált sajtónak. A szerkesztők és előfizetők igényeihez igazodó újjászületett hírlapkultúra már nem irodalmi műfaj többé, hanem főleg üzleti megfontolásokon alapuló sajtóipar.

Véleményem szerint ez magával vonta a közvélemény átalakulását is. John Lukács a klasszikus értelemben vett közvéleményt egy politikailag tudatos kisebbség véleményeként értelmezi, megkülönböztetve azt a néphangulattól, mely a mindig kisebbségben lévő közvéleménytől nyert eszmék függvénye. [27] Ha elfogadjuk e két fogalom közötti különbségtételt, akkor a sajtó szerepének a változását is értelmezhetjük a 20. században, mint egyfajta tömegi társadalomban feloldódó médiumot. [28] Ez az állítás természetesen még nem igaz a 19. századra, azonban jól látszódnak a tendenciák, vagyis a kisebbségi véleménykörök és közvélemény szalonjából kilépő és a tömegek igényeire formálódó [29] termékké válik. Ehhez hozzájárul a már említett irodalmi hangvétel fokozatos elvesztése is, s elsődleges szemponttá az információ átadása, azon belül is az attrakció, az olvasókat vonzó információ közlése. [30] Ebből a szempontból tehát a sajtó nem csak közöl, de orientál is. Mindez nem jöhetett létre a Bach rendszer lefojtott és túlzottan szabályozott keretei között, legalábbis nem a maga természetes útján, hanem az újjászülető informális és gyakran kaotikus új nemzedék szabályozások közötti lavírozási kísérleteiben mutatható ki. Az 1850-es évek tanulságos ellentmondása: a súlyos elnyomás, a nemzeti szempontokat egy soknemzetiségű birodalom érdekei alá rendelő korszak a modern magyar sajtó kialakítója lehetett. [31]

A továbbiakban néhány kiemelt példával szeretném a korábbiakban leírt folyamatokat illusztrálni, nagyobb hangsúlyt fektetve az előfizetési felhívásokra.

A Vasárnapi Újság alapítói, Pákh Albert, Jókai, Gyulai, illetve társaik programjuk kidolgozásánál meghatározták a periodika célját, vagyis, hogy céljuk a népszerű ismeretterjesztés, annak európai mintákra épülő formája. A lap olyan nagyszámú és széles rétegekből álló olvasóközönséget teremtett, amilyenre korábban, s talán azóta sem találni példát. Közművelődési lapjaink közül a Vasárnapi Újság terjesztette ki figyelmét módszeresen a legnagyobb területre. Gyakran szólaltak meg lapjain egyetemi tanárok, tudósok is. Társadalomtudományi közlendői többnyire jobbak a természettudományiaknál. [32] Lényegi alkotóeleme volt a számos fametszetes kép. A hetilap magát „néplapnak” nevezte, valójában enciklopédikus ismeretanyagot és szórakoztató olvasmányokat nyújtott a középréteg családjai részére. Alapvető célja volt a hazai polgárcsaládok körében elterjedt német illusztrált lapok felváltása egy magyar lappal. Tartalmi gazdagságát is jól mutatják rovatai: élet- és jellemrajzok, történeti cikkek, hazai tájleírások, népviseletek, természeti tudományok, ipar és gazdaság.

A Vasárnapi Újság felhívása 1857-ből [SZ.Y.I.15.40.1] és a folyóirat címlapja a Klimo Könyvtár folyóiratraktárából (R5221)

A Vasárnapi Újság felhívása 1857-ből [SZ.Y.I.15.40.1] és a folyóirat címlapja a Klimo Könyvtár folyóiratraktárából [R5221]

Az 1850-es évek közepén, valójában a Pesti Naplóval szemben, Kecskeméthy Aurél hathatós támogatásával és befolyásával, Török János szerkesztésében Bécsben indult meg a Magyar Sajtó (1855-65), mely a lojális polgárosodás programját hirdette. 1600 előfizetővel indult, s ezt egészen kétezerig sikerült megemelnie, azután viszont visszavonhatatlanul vesztett olvasói számából. Azt kívánta szolgálni, hogy a földbirtokosság polgárosodjon és alakuljon át középosztállyá, a legfőbb társadalmi szervezőerőnek és a magyar társadalom modernizálójának pedig a művelődést tekintette. E szempontok az egyetemes polgárosodás értékeit helyezték az élre, és nem kis részben Török zavaros egyénisége miatt nem arattak sikert. 1857-től Pestre került a lap, s az első volt az újságok közül, mely a baloldali közjogi ellenzék befolyása alá került. Ekkor előbb Hajnik Károly szerkesztette, Jókai volt a főmunkatársa, majd 1862-ben Jókai lett szerkesztője, a következő évtől pedig Vajda János, aki már pártáramlaton kívülálló, élesen ellenzéki irányba sarkította hangnemét. [33]

Felhívás a Magyar Sajtó előfizetésére 1857-ből [SZ.Y.I.15.42.1-3]

Felhívás a Magyar Sajtó előfizetésére 1857-ből [SZ.Y.I.15.42.1-3]

Az előfizetési felhívás szövegében aktuális információkat, közéleti híreket is jeleztek, nem csak ajánlásokat. A kiválasztott előfizetési felhíváson például felhívják a figyelmet a számos vidéki levélre, amelyet a szerkesztőség kaphatott, s hogy az azokra adott válaszok, illetve a beérkező tudósítások, mely rovatokban lesznek olvashatóak. Ez különösen izgalmas, hiszen magában a felhívás szövegében olvasható, hogy ez a rovat különösen fontos lesz azoknak a településeknek, amelyek nem rendelkeznek önálló sajtóval, így annak pótlásául is szolgálnak. Ez tökéletesen illeszkedik a korábbiakban felvázolt országos sajtóviszonyokba, s példa arra is, hogy hogyan tudtak bekacsolódni a hetilapokkal nem rendelkező teleülések is az országos információáramlásba. Továbbá éppen ebben a kiadványban számol be a szerkesztőség Török János személye körüli vitákról, s megelőlegezi a lemondását is, illetve a Pestre költözést is beharangozza az olvasói számára.

Számos folyóiratcím közül választhattam volna még, azonban az előfizetési dokumentum kuriózumát e néhány szemléletes példán is jól lehet érzékeltetni. Összegzésül csak ismételném mozaikszerű megállapításaimat, miszerint a Bach-korszak sajtókultúrája nem egy üres időszak, hanem szervesen illeszkedik a magyar sajtótörténet vonalába. A sajtó médiaszerepének kitágulásával a közösség, azon belül pedig az egyének olvasási kultúrájának nyerhetünk betekintést az előfizetési felhívásokon keresztül, még egy sajtókultúrájában olyan nehézségekkel is küszködő időszakban, mint a Bach-korszak.

A bejegyzést írta: Molnár Dávid

Felhasznált irodalom:

A magyar sajtó története II/1. 1848-1867. [Letöltés dátuma: 2017.12.19.]
A magyar irodalom történetei II. [Letöltés dátuma: 2017.12.19.]
Buzinkay-Kókay 2005 = Buzinkay Géza- Kókay Görgy: A Magyar Sajtó története I. A kezdetektől a fordulat évéig. Budapest, 2005.
Buzinkay 2008 = Buzinkay Géza: Magyar hírlaptörténet. 1848-1919. Budapest 2008.
Buzinkay 2016 = Buzinkay Géza: A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig. Budapest 2016.
Fülöp 2010 = Fülöp Géza: Olvasási kultúra és könyvkiadás Magyarországon a felvilágosodás idején és a reformkorban (1772-1848). Budapest, 2010.
Kéri 2015 = Ambrus Attila Józsefné Kéri Katalin: Lánynevelés és női művelődés az újkori Magyarországon. Akadémiai doktori értekezés. Pécs, 2015.
Kókay 1997 = Kókay György: A könyvkereskedelem Magyarországon. Budapest, 1997.
Lukacs 2004 = Lukacs, John: A történelmi tudat, avagy a múlt emlékezete. Budapest, 2004.
Tóth Benedek: A mindennapi élet mediatizációjának stratégiái a 19. század második felének bécsi és pesti napilapjaiban. [Letöltés dátuma: 2017.12.19.]

[1] Fülöp 2010, 93.
[2] Buzinkay 2008, 29.
[3] Buzinkay 2008, 30.
[4] Buzinkay 2008, 30.
[5] A Habsburg-birodalomban Bécs után Pesten jelent meg a legtöbb, s Pest egyre nagyobb léptekkel közelítette meg a birodalmi székvárost. 1859-ben 9 magyar politikai lap mellett 25 nem politikai időszakos kiadvány jelent meg. Buzinkay 2016, 149.
[6] Buzinkay-Kókay 2005, 115.
[7] Buzinkay-Kókay 2005, 117.
[8] Buzinkay 2008, 33.
[9] Az ország állandó magyar olvasóközönségét az évtized elején 250 és 500 fő közé tehetjük: ők voltak azok, akik különleges politikai események vagy rendkívüli remények nélkül is az országos lapok előfizetői voltak. Számuk az 1850-es évek végére nagyjából megduplázódott. A magyar sajtó története II/1. 1848-1867.
[10] Buzinkay 2008, 33.
[11] Buzinkay 2008, 36.
[12] Buzinkay 2008, 38.
[13] Buzinkay 2008, 41.
[14] A hírlapok profiljába csempészett régi hang keresése fontos szempont volt az olvasók számára, melyre nem a hazai német lapok vagy a külföldiek gyakorlata adott elsősorban viszonyítási alapot, hanem a múlt tapasztalatai felőli közelítették meg. A Magyar Sajtó egyik levelezője írta 1855. október 20-án: „emlékezzünk csak vissza az 1848-dik előtti évekre, midőn az akkoriban kevesb érdekű külföldi események csak dióhéjba szoríttattak, s a fővárosi újdonságok oly élces, zamatos, s gyakran tanulságos híreket közlének, és oly bőséggel, hogy e közlemények rendkívüli kedvessége s kapóssága miatt az újdondász nevének programbani fölemlítése mintegy szükséggé vált s a lapnak tagadhatlan ajánlására volt. E rovat most majd minden lapban igen gyöngén kezeltetik; … közönséges észrevételül hallók mindenütt megjegyezhetni, hogy a magyar lapok e részben kevés érdekest, s ezt is minden zamat nélkül s igen szűken adják”. A magyar sajtó története II/1. 1848-1867.
[15] Buzinkay 2016, 167.
[16] A magyar sajtó története II/1. 1848-1867.
[17] Kéri 2015, 87.
[18] Kéri 2015,  87.
[19] Kókay 1997, 111.
[20] Buzinkay 2016, 155.
[21] Kókay 1997, 112.
[22] Kókay 1997, 127.
[23] Fülöp 2010, 25.
[24] Fülöp 2010 35.
[25] A magyar irodalom történetei II.
[26] Létrejöttének nem csak technikai, de közlekedési, szervezeti, nyelvi korlátok leküzdésére való képességének feltételeit lehetne általánosságban kiemelni.
[27] Lukacs 2004, 123-125.
[28] Tóth Benedek: A mindennapi élet mediatizációjának stratégiái a 19. század második felének bécsi és pesti napilapjaiban.
[29] Hangsúlyozottan a legszélesebb tömeg megszólítására és igényeire formált médiáról van itt szó.
[30] Az persze, hogy ki mit tart információértékűnek (érdekesnek), szintén nagyon különböző lehet, s ezeknek a különböző igényeknek a jegyében a sajtó nagyon különböző típusai jöttek létre a 19. század állandóan változó környezetében, egészen a bulvársajtó megszületéséig. A magyar irodalom történetei II.
[31] A magyar sajtó története II/1. 1848-1867.
[32] Buzinkay-Kókay 2005, 127.
[33] Buzinkay-Kókay 2005, 123-124.

Advertisements