A Szepesy utca 3. alatti épületben évek óta kering egy orvosi táska a kollégák között, néha csak a szobák polcán elhelyezve, hogy szem előtt legyen, de mégis elfeledkezve róla, hogy egy bejegyzésben megmutassuk olvasóinknak, milyen kincseket rejt a Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény. A táska egy baranyai hölgyé volt, Ternai Jánosné Géczi Mária egykor bábaként szolgált.
2020. október 4-én Ifj. Reuter Camillo erdőmérnök, természetvédő, nyelvész születésének századik évfordulóján emléktábla-avatással emlékeztek meg az Országos Erdészeti Egyesület Baranya Megyei Helyi Csoportjának szervezésében a Mecsekerdő pécsi székháza előtt. Az emléktábla-avatás után a Reuter Camillo: A mecsek titkai. Baranya helyneveinek világa című kötetet mutatta be a könyv szerkesztője, Sonnevend Imre. A kötetben ifj. Reuter Camillo mintegy 56 nyelvészeti jellegű tanulmányát találjuk meg a 157 általa írott értekezésből.
Blogunk előző részében a Szent Mór Kollégium alapkőletételi ünnepségének eseményeit elevenítettük fel, ebben a részben pedig a Maurinum építésének történetét mutatjuk be.
Az 1923-ban Pécsre költöző Erzsébet Tudományegyetem vezetőségének és a befogadó városnak – Pécsnek –, nemcsak az oktatási és klinikai épületekről, hanem az egyetemi hallgatók kollégiumi elhelyezéséről is gondoskodniuk kellett.
1929. október 24-én a Pécsi Napló első oldalán megrendülten tudatta a hírt, hogy Heim Pál, a modern gyermekgyógyászat megteremtője, az Erzsébet Tudományegyetem Gyermekklinikájának volt professzora előző nap tragikus hirtelenséggel elhunyt: „A pécsi Erzsébet Tudományegyetem központi épületén gyászlobogót lenget az őszi szél. Sulyos, megrendítő gyász érte az egyetemet, Pécs városát, a magyar és egyuttal az egyetemleges orvostudományt: az elmult éjjel hirtelen, váratlanul elhunyt Budapesten, gyilkos betegség áldozata lett Heim Pál dr., a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem gyermekgyógyász tanára. Alig egy hónapja, hogy Heim Pál dr. Pécsről elköltözött s bucsut mondott annak az egyetemnek, amelyhez melegen érző szívének minden szeretetével tartozott. […] halála a pécsi egyetem husába vágott gyógyithatatlan sebet. Szerette, becsülte, tisztelte mindenki: kollégái, ismerősei, tanitványai rajongtak érte. Büszkesége volt a pécsi egyetemnek, amelyet szinte el sem lehet képzelni nélküle.” [1]