Tags

, , , , , ,

Dr. Berde Károly hadinaplói

A Pécsi Tudományegyetem Orvoskari Gyűjteménye őrzi Berde Károly, az Erzsébet Tudományegyetem bőrgyógyász professzorának első világháborús hadinaplóit, melyek a család ajándékaként kerültek a gyűjteménybe. A naplók a háború első napjaitól egészen 1918 novemberéig követik végig Berde Károly frontélményeit.

A naplófüzetek egy csapatorvos hétköznapjaiba nyújtanak betekintést a galíciai majd a dél-tiroli fronton. Rendkívül sok apró esemény, érdekesség, beragasztott újságcikkek, fényképek színesítik a leírásokat. A naplók megismerése árnyalhatja a világháborúval kapcsolatos ismereteinket, hiszen a fronton dolgozó-harcoló orvosok és az egészségügyi személyzet mindennapi életébe, problémáiba és gondolataiba engednek személyes hangvételű betekintést.

Berde Károly életrajza

Berde Károly 1891. március 6-án született Nagyenyeden. Édesapja Berde Sándor, a Bethlen Kollégium teológiaprofesszora, édesanyja Weres Mária, a kollégium jogtanácsosának leánya. Berde Károly édesapja fia születése után három évvel elhunyt, de emlékét a fiú mély szeretettel ápolta egész életében. [1]

Berde Károly tanulmányait szülővárosában végezte, a Bethlen Kollégium tanulójaként érettségizett 1909-ben. A világháború kitörésének évéig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orvosi karán hallgatta az orvosi tanfolyamot, szigorlatait kitűnő eredménnyel tette le. 1914. augusztus 26-án avatták orvosdoktorrá, utolsó vizsgáit Salzburgból visszautazva, katonai kiképzését megszakítva tette le.

1. kép Berde Károly 1915-ben (A fotó Szentesi András ajándéka)

A világháború kitörése után szinte azonnal bevonult, a háború után visszatért Kolozsvárra, azonban 1919 októberében az egyetemet átvevő román csapatok parancsnoka elbocsátja állásából. Ekkor visszatért Nagyenyedre, ahol két évig magánpraxist folytatott. 1921-től az újonnan felállított szegedi Ferenc József Tudományegyetemre hívják meg Poór Ferenc professzor klinikájára. Az 1926-os évben szerezte meg magántanári képesítését A fertőző betegségek kór- és gyógytana tárgykörből. [2] Szegedi évei alatt több külföldi tanulmányutat tett neves külföldi intézetekben. Az egyetem egyik legtöbbet publikáló oktatója volt, foglalkozott a szifilisz, a malária kezelésével, a pemphigus organoterápiájával, a bőrgombák járványszerű előfordulásával, de ekkor születnek meg első történeti tárgyú munkái is. [3]

1930-ban, amikor Beck Soma váratlan halálával megüresedett a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Bőr- és Nemikórtani Klinikájának igazgatói posztja, az egyetem vezetése Berde Károlyt kérte fel a klinika igazgatására. Pécsi évei legtermékenyebb időszakát jelentik, hiszen ekkor jelennek meg főművei: A bőr- és nemibetegségek című tankönyv 1934-ben, majd legidőtállóbb műve A magyar nép dermatológiája 1940-ben. Rendkívül termékeny szerző, mintegy 143 kisebb tanulmányt jelentett meg a bőrgyógyászat, orvostörténet, néprajz témaköreiben. [4] 1935-ben nevezték ki nyilvános rendes egyetemi tanárnak. Fontos egyetemi tisztségeket is betöltött, 1939/40-es tanévben az Erzsébet Tudományegyetem orvoskari dékánja, emellett az egyetem tudományos egyesülete orvosi szakosztályának is elnöke volt. 1943-ban a tudományos tanács Tóth Lajos-emlékéremmel tüntette ki a Pécsett végzett tudományos és oktatói munka elismeréseként. [5]

A második bécsi döntés után Kolozsvárra szólítja egyrészt a munka, másrészt Erdély iránti szeretete. A kolozsvári egyetem bőr- és nemikórtani tanszékének vezetését veszi át. 1944-ig maradt helyén, ekkor a Kolozsvár kiürítését elrendelő katonai parancs értelmében Budapestre az egyetemi bőrklinikára került. De már ez év decemberében behívják katonai szolgálatra, majd Boroszlóba vezénylik, hogy ő legyen a kitelepítendő magyar orvosi fakultás bőrgyógyászati előadója.

Hazaérkezése után az ÁVH elfogta, 30 napig volt letartóztatásban. Bár a népbíróság felmentette a népellenes bűntett vádja alól, újabb professzori kinevezést már nem kaphatott, pedig Debrecenbe igazgatóprofesszornak hívták. 1952-ben megítélték számára az orvostudományok doktora címet, azonban olyan munkát, melyben nagy szaktudása érvényesülhetett volna nem kapott, nyugdíjba helyezték, majd nyugdíjának folyósítását is megszüntették, így magánorvosi gyakorlatot volt kénytelen folytatni. 1971. július 4-én hunyt el 80 esztendős korában Budapesten.

Berde Károly első világháborús hadinaplói

Berde Károly 23 évesen, frissen avatott orvosdoktorként érkezett meg Kolozsvárról Salzburgba, ahol 1914. augusztus 30-án írja első naplóbejegyzését. Az elkövetkező négy év során szinte napi rendszerességgel jegyzi le a történteket: a napi munkavégzés, az orvosi ténykedések, különleges orvosi esetek, a hadi események, a katonatársak, az utazások, a hadi érdekességek, a szórakozás, pihenés, a nélkülözés, az élelmezés, az időjárás és az otthoniak a főbb visszatérő témák. A naplójegyzetek mellett fényképek, újságkivágások, rajzok, apróbb emlékek (préselt virág, virgács stb.) is beragasztásra kerültek a naplóba – ezek nagy részét sajnos utólag kitépték a naplófüzetekből. A hiányzó fotók felirataiból azonban nagyrészt rekonstruálható, hogy milyen fényképek hiányoznak a naplófüzetekből. [6]

Berde Károly valójában már 1914 augusztus elején, a mozgósítás elrendelése után megérkezett Salzburgba, ekkor azonban még nem kezdte meg a naplók írását. Augusztus végén lehetősége volt hazautazni és letenni utolsó orvosi szigorlatát, az otthoni tartózkodás során a család egy kedves barátja javasolja neki a naplóírás gondolatát:

„A hírlapok olvasásán, a háború eseményeinket mérlegelésén, s naplóm írásán kívül nem érdekel semmi szellemi munka. A naplómat igazán örömmel vezetem. Nem érzem jól magam, ha valami történik, ha valamit látok, s nem jegyezhetem fel. Mikor doktori szigorlatom letevése alkalmával Esterházyné azzal bíztatott Kolozsvártt, hogy ha a harcztérre kikerülök, hát vezessek naplót, nem gondolta sem ő, sem én, hogy tanácsa megfogadása által milyen kedves mindennapi szórakozásra teszek szert. Most azt tervezem, hogy a háború után, ha majd minden lecsendesedik és rendbe jő, a csendes polgári estéken lemásolom naplómat tintával, erős, tartós papírra, a képeket is a szövegnek megfelelő helyekre fogom beragasztani, vagy bemásolni, a szövegen azonban a helyesírási és mondatszerkezetbeli hibákon kívül semmit sem változtatok, nem stilizálok, nem simítok, nem szépítek és semmit le nem tagadok, ki nem hagyok, hozzá nem adok. Maradjanak meg ezek feljegyzések számomra ugy, mint én őket jó és rossz órákban, pergőtűzben és Hinterlandban, de mindig a napi hangulatom bélyegével megírtam. Amíg én élek, ugy sem kerülnek e feljegyzések senkinek a kezébe, nem akarom én ezeket a nyilvánosság elé vinni, ez csak nekem szól, a magam szórakoztatására, s a velem történteknek emlékezetemben való megrögzítése czéljából írom. Ezért primitív, naiv és intim helyenkint, sokhelyütt egészen gyerekes, de minden szava igaz.” [7]

A naplókat elsősorban saját szórakoztatására, az unalmas órák hasznos eltöltésére szánja. Bár hangsúlyozza, hogy magának írja a naplókat, tudunk róla, hogy a hazajuttatott naplókat a család is olvasta, sőt a bajtársaknak is olvasott fel belőle részleteket. Legfőbb törekvése az, hogy őszintén, minden szépítés nélkül leírja gondolatait, és valóban sokszor a vívódó, gyötrődő, kétkedő, a háború borzalmaitól szenvedő ember jelenik meg előttünk. Ez azonban egy kívülálló olvasó szemében Berde szerint megvetendő lehet, ezért is tekinti teljes magánügynek naplója írását. A naplók történeti értékével szerzőjük már ekkor tisztában volt. 1916-ban arról ír, hogy szeretné, ha halála után a Nemzeti Múzeumba kerülnének a naplók, ahol gyűjtik azokat, és a későbbiekben történeti kutatások tárgya lehet. [8]

2. kép Berde Károly III. számú hadinaplója (1915.04.22. – 1915.05.25)

A naplók vezetése folyamatos, az első naplókban a salzburgi kiképzésről és első, galíciai frontélményeiről írt. 1914 novemberében megsebesült Krakkó mellett, ekkor egy rövid ideig szüneteltette az írást. A naplóírást Salzburgba való visszatérésétől folytatja ismét, de visszatekint a sebesülése óta eltelt időre is. 1915 és 1917 között szinte napi rendszerességgel írt a naplókba, különösen, amikor a fronton tartózkodik (1914 és 1916 februárja között kétszer Galíciában, 1916 februárjától a dél-tiroli fronton). Rövidebb kihagyások a szabadságok idején történnek, ezekről általában a frontra való visszatéréskor számolt be. Az aueri kórházi munka mellett már jóval kevesebb ideje jut az írásra, itt néha hetek, hónapok telnek el egy-egy bejegyzés között. Az utolsó naplóban pedig a háború végi zűrzavaros állapotokat, a Nagyenyedre való hazautazás nehézségeit, az utazás közbeni „kalandokat” írja le, mely számára a felesége ölelő karjaiban zárul.

Csapatorvosként elsődleges mindennapi feladata a maródivizitek tartása: a betegek, gyengélkedők ellátása, vagy továbbküldése kórházba és egyéb orvosi ellátó helyekre (pl.: fogorvosi kezelés). Berde Károly az első maródivizitet 1914. szeptember 20-án tartotta, ez volt első önálló orvosi ténykedése is a katonaság alatt. A tűzkeresztségen azonban csak 1914. október 11-én esik át, amikor egy komolyabb orvosi feladatot kellett ellátnia: „Délelőtt 9 órakor érkezett az első sebesült, Hirschbühl Jakob jäger, a balkezét sebesítette meg 2 puskagolyó. Ez volt az első, akinek segítséget nyújtottam a háborúban.” [9]

A hivatalos iratok mellett saját betegnaplókban is vezet orvosi ténykedéséről feljegyzéseket. Naponta rövidítéseket használva feljegyzi hogy hány beteget lát el, milyen betegséggel vagy sebesüléssel, illetve milyen kezelést rendelt a megjelenőknek, esetleg továbbküldte-e valamilyen kezelésre, vagy kórházba. Az első betegnaplóban az 1915 augusztus és 1916 április közötti időszakról összesítő statisztikákat is közül. A jelölt időszakban 214 maródivizitet tartott, melyen igen nagyszámú, mintegy 5850 ember jelent meg. A segélyhelyen 171 sebesült fordult meg, ezek közül 160 főt, míg a betegek közül 393 főt küldött hátra kórházi kezelésre. 5457 ember járóbeteg-ellátásban részesült, mely után gyógyultan ismét csatlakoztak századukhoz. A segélyhelyen viszonylag kevés katona hunyt el, 11 fő. [10]

A maródivizitek tartása több szempontból is megterhelő volt. Mivel a bakák érdeke elsősorban az, hogy maródinak nyilvánítsák őket, ezért nagyon sok a szimuláns, akiket gyakran nehéz kiszűrni. Sokszor éppen emiatt a valóban beteg emberek sem kerülnek megfelelő ellátó helyekre. Berde Károly a betegek kiszűrésére a következő módszert alkalmazta: „A csapatorvos helyzete igen nehéz. A beteget jelentő bakák nagy része tényleg szimuláns, anamnézisük és szubjektív panaszaik a diagnózis felállításánál alig vehetők tekintetbe. A hallgatólagosan elfogadott elv az, hogy az akinek nincsenek objektív tünetei, az nem tekintendő betegnek. A fiatal csapatorvos azonban nem bízhatik diagnosztikai készségében, s könyen szem elől tévesztheti az esetleges objektív tüneteket is. Megeshetik, hogy a valóban beteget szimulánsnak tekinti, s elkergeti. Ezért én senkit sem tekintek szimulánsnak, de akinél objektív tünetet nem találok, diensttauglichnak jelentem ki, mint könyű beteget, s ezek mindenike egy chininpasztillát kap, melyet szemem elött össze kell rágnia, ugy, hogy még a menyországot is keserűnek képzeli el. Ráadásul az ebédjét letiltom. Az így megkuráltaknak 70%-a nem jön többé maródivizetre, s ebből tudom, hogy egészséges. Amelyik baka ennek daczára másnap is jelentkezik, az bizonyára beteg.” [11]

Néhány szerencsétlen eset leírását is adja, amikor a fenti problémák miatt ellátatlan maradt a valóban beteg baka: „Az alábbi eset elég szomorú, s ráadásul velem történt meg. Tavaly ősszel Oderadyban beállít a maródivizitre egy baka. Azidőben délelöttönkint 50-60 maródi jelentkezett, s így nem volt időm arra, hogy mindenkit tüzetesen megvizsgáljak. A kérdéses vékony, czingár legénynek hőemelkedése nem volt, s panaszai is csak abból álltak, hogy „I bin gazd firti”. (Ich bin ganz fertig = egészen oda vagyok.) Felületes vizsgálattal semmi különöst nem találva nála, csak a gyönge testalkatot, „dienstfrei”-t adtam neki. Ő azonban kijelentette, hogy ő okvetlen a kórházba akar menni. „Majd, ha én jónak látom”, feleltem neki. Ő azonban tovább is kardoskodott amellett, hogy kórházba megy, erre kikergettem. Félóra mulva beállít a lakásomra, s tovább dumál, hogy ő kórházba megy. Ép jelen volt az ezredorvosfőnök, s most annak kezdett nyafogni, az meg összeszidta, s kikergette. A pasas azonban nem akart kimenni, s ez az engedetlenség oly dűhbe hozott, hogy szó nélkül olyan pofot adtam neki, hogy kiesett az ajtón a rétre. Egy negyedóráig ott feküdt a füvön, aztán eltünt. Este értesültem arról, hogy önhatalmúlag a Div. Sanitätsanstaltba ment, hol tüdőcsúcshurutot állapítottak meg rajta. Az esetből én is tanultam, de mentségemül hozom fel, hogy én a pofot nem mint szimulánsnak, hanem mint engedetlennek adtam neki.

Legszomorubb a Dr Wimmer esete. Botynban történ ez év februárjában. Egy baka jelentkezett Wimmernél maródiviziten. Wimmer – ki híres felületes és „non curranus” ember, meg se vizsgálta, csak annyit mondott neki, hogy ha beteg, hát a Marodenzimmerben maradhat. A baka másnap még rosszabbúl lett, de Wimmer akkor sem hederített sokat reá. A következő éjszakán a beteg meghalt, s a Neumann által végzett hullaszemle kimutatta, hogy a halál oka sérvkizáródás, amire a doktor azonban reájött volna, ha csak felületesen is kikérdezte volna a beteget. Az ügyet eltusolták.” [12]

3. kép Berde Károly IV. számú naplófüzete (1915. 06. 03. – 1915. 06. 29.)

A fronton harcoló katonák mellett dolgozó csapatorvos munkáját még reménytelenebbnek látja Berde Károly. Segíteni igazából nem tud, mert sem felszerelés, sem gyógyszerek, sem megfelelő higiénés viszonyok nem állnak rendelkezésre. A csapatorvos tevékenysége ebben az esetben csak az lehet, hogy lehetőségeihez mérten stabilizálja, szállításra alkalmassá tegye a sebesültet és minél előbb hátraküldje egy kórházba, ahol megfelelő ellátásban tudják részesíteni: „Az a munka amit én egy esztendő óta végzek, borbélyoknak, s nem orvosnak való. Itt látni, tanulni, nem lehet, csak felejteni, vagy rosszat tanulni, pacczerkedni. Az emberanyagunk nem képviselheti az „embert”. 18 évtől 44-ig terjedő korhatú a legénységünk, tehát csak felnőtt, javakorabeli férfiak, azok közül is csak az egészséges testalkatúak. Öreg ember, nő és gyerek kiesik a prakszisunkból, ezek pedig rendes, békés viszonyok között a paciensek 80 %-át szokták képezni. E körülmény miatt a betegségeknek is csak egy igen kicsi, felnőtt férfiaknál előforduló csoportja kerülhet elénk. A betegek panaszain, az anamnézisen, a szubjektív bemondásokon nem lehet építeni, ezeknek legnagyobb részben nem lehet hitelt adni, mert mindenik beteg nagyít, hazudik, szimulál, hogy baja sulyosabbnak láttassék, s így ő a harcztérről elkerüljön. Tisztán csak az objektív leletnek van értéke. Az alkalom azonban arra, hogy az objektív tüneteket észrevegyük, igen kevés. Tessék például a tüdőt, szívet kopogtatni, hallgatni, mikor az ágyuk, gépfegyverek és puskák zenélnek, a szomszéd szobában a lovak nyerítenek, a folyosón a bakák ordítoznak, szeges czipőikkel kopognak, az emeleten pedig a fejem fölött az adjutáns kánkánt tánczol. Diagnosztikai segédeszközünk szinte csak annyi van, amennyit az isten velünk teremtett, t. i. két kéz, két szem, két fül, egy sem. Ezért mondja Grabher, hogy életnek és halálnak, harcztérnek és Hinterlandnak ura vagyok. Gyógyszerkincsünk itt künn igen szegény. Alig egy pár sablonos anyaggal rendelkezünk, ez is katonai előírás szerint van készítve és adagolva. De nem is szükséges ide gyógyszer. Ha valaki komolyabban beteg, ugy is a kórházba kerül, a gyengélkedőket meg itt a csapatnál is meggyógyítja az Isten. A laikusok azt hiszik, hogy az orvos a harcztéren nagy sebészi prakszisra tesz szert. Ők t.i. az hiszik, hogy sebeket látni és első kötést feltenni az a sebészet. A Hilfsplatzon a sebészetet csak elfelejteni lehet, vagy egy csomó műhibátz és pacczerkedést tanulni és megszokni. Én a sebesültekre csak első kötést tehetek, s azzal küldöm őket hátra a kórháza. Csak akik ott sebészkednek a Hinterlandban, szerezhetnek tényleg értékes sebészi tapasztalatokat. De mi sem nem észlelhetjük, sem nem kezelhetjük, mégkevésbé operálhatjuk a sebesüleket, mert nem sterilek nem tudunk lenni, sem műszereink, segédeink, felszerelésünk és képzettségünk sincs hozzá. Aki a Hilfsplatzon operálni akar, az megérdemli, hogy ugyanott egy másik, Hilfsplatzorvos laparotomiát végezzen rajta. Általában ugy belgyógyászati, mint sebészeti tekintetben nem végezhetünk itt többet, mint a nagyobb városokban a mentők. Ezt pedig minden jónevelésű III-IV-V éves orvosnövendék el tudná végezni, ehez nem kellenek orvosdoktorok. Tökéletesen ugy érzem magam itt, e munkakörben, mint az Ember Tragédiájának Phalansterében Michel Angelo, kinek állandóan csak széklábakat volt szabad faragni.” [13]

4. kép A Monte Cimonén épített Mária-erőd tervei (1916) (Berde XIII.)

A csapatorvos első feladata egy új állomáshelyen a megfelelő épületek, szállások, Marodenhausok (gyengélkedők), rendelők felállítása, építése volt, hiszen ezek nélkül nem lehetett dolgozni, betegeket ellátni. A gyakran hullámzó frontvonal miatt a Hilfsplatzok (segélyhelyek) építése szinte mindennapos feladat volt. Ha huzamosabb ideig tudtak egy-egy helyen megmaradni, akkor nagyon komoly építkezési munkálatok indultak meg. Elsőként mindig a szállásról és a megfelelő védelmi eszközökről (sáncok, árkok, barlangok) kellett gondoskodni, majd a segélyhely, kötözőszobák, gyengélkedő helyiségek/épületek, elkülönítő helyiségek építése következett. Berde Károly nagy kedvvel és hozzáértéssel fogott minden újabb építkezéshez. Naplóiban részletes helyszínrajzokat, épületterveket, alap- és metszetrajzokat közöl, melyek alapján embereivel kiépítették az orvosi segélyhelyeket. Az évek során sokat tanul, ha lehetősége van rá, bejárja az elfoglalt orosz, olasz állásokat, felméri, hogy ott milyen épületekben helyezték el az orvosi egységeket, igyekezett a jó ötleteket maga is hasznosítani. Sok hulladékot, a természet adta anyagokat (fa, kő, moha stb.), valamint már korábban álló épületeket használnak fel, igyekeznek kiaknázni a környezet nyújtotta természetes védműveket (barlangok, árkok, sziklák) is. Már a galíciai fronton is nagy kedvvel építkezik, de az igazán nagyszabású építési munkálatok Dél-Tirolban kezdődnek, különösen fontos volt a Monte Cimone csúcsán kialakított segélyhely építése, ahol több hónapot tartózkodtak igen nehéz körülmények, gyakran folyamatos pergőtűz mellett.

Berde Károly nagyon fontos feladatának tartja a napi rutin orvosi munka (maródivizit, betegellátás) mellett a megelőzés, a járványok elleni védekezés valamint a higiénével kapcsolatos ismeretek közvetítését mind a tisztek, mind a legénység felé. Különösen a galíciai hadszíntér volt veszélyeztetett járványok szempontjából, a kolera és a tífusz felbukkanása jelentett nagy kockázatot. A galíciai hadszíntéren éppen Berde ott-tartózkodása volt legsúlyosabb a koleraveszély. Bár az első világháború előtt már jelentősen sikerült visszaszorítani ezt a veszélyes betegséget, a háborús állapotok között újra felbukkant. A kolera elleni védőoltás elérhető volt, bár csak ideiglenes védelmet nyújtott a betegség ellen. [14] A tífusz volt a másik gyakran fel-felbukkanó betegség, a személyes ruházat tisztántartásával, a tetvek elleni védekezéssel igyekeztek elkerülni az esetleges fertőződést. A tífusz ellen is létezett már ekkor védőoltás, melyet a csapatorvosok adtak be a katonáknak.

A védőoltások beadását alaptalan félelmek is nehezítették. A tisztek is igyekeztek kivonni magukat, a bakák pedig egyenesen rettegtek az injekcióktól: „A baka jobban fél az oltástól, mint a nehézgránáttól. A Pravaz fecskendő tűje írtozatosabb elötte, mint az ellenség szuronya. Ez az oka, hogy ha csak teheti, kicsalafintázza magát a kötelező tífusz- és choleravédőoltások alól. A multkoriban megtörtént, hogy egy sok vért veszített, gyenge szívműködéssel bíró sebesült bakának digalen injectiot indikáltam. Ruby hozzáfogott az injectio előkészítéséhez, s mikor a baka meglátta a fecskendőt a tűvel, felsohajtott : „Istenem, hát nem elég, hogy megsebesültem, hanem még be is oltanak?” Ez az eset méltán foglalhatna helyet az „Uj Idők” „Pillanatfelvételek” rovatában.” [15]

5. kép Berde Károly és a bajtársai Oderadyban épített fedezékük előtt (1916) (Berde VI.)

A járványok és egyéb betegségek elleni védekezés egyik alapfeltétele, hogy megfelelő higiénés viszonyok között éljenek a táborhelyeken a katonák. A háborús állapotok, az élelmezés nehézségei, a vízvételi helyek szennyeződése vagy elérhetetlensége, valamint a személyes higiénia, a tisztálkodási lehetőségek korlátozott volta mind-mind nehezítik a megfelelő életkörülmények megteremtését. Galíciában a nagy sár, a rossz lakóhelyek, a tiszta víz és a megfelelő élelmezés hiánya az egészségügyi helyzetre is rányomta bélyegét: „Ami az egészségügyet illeti itt künn, bizony az gyengén áll. Tisztálkodni nem lehet, legfennebb nekünk orvosoknak és a sanitétseknek, mert mi még kaphatunk időt erre, de a sorkatonaság nem. Fehérneműket mosni nem igen lehet, több hétig egyben járunk. Az evőeszközöket megbízhatatlanul tiszta vízben mosuk, a szájmosó és mosdó vizünk szintén ilyen, inni, ha csak lehet theát és kávét iszunk felfőzve, de néha elkerülhetetlen a kútvíz ivása. A szomj néha nagyon gyötör, s a felfőzött dolgok nem elégítenek ki. Nem kis összeget adnék egy üveg friss szénsavas ásványvízért. Néha bizony félretéve minden elővigyázatot, kútvizet iszom, bár az edények is megbízhatatlanok, egy vászonvederből merítünk mindnyájan a bakákkal együtt, piszkos kézzel.” [16]

A latrinák, mellékhelyiségek állapota, használata is sokat foglalkoztatja Berde Károlyt, hiszen a fertőzések melegágya lehet a nem megfelelően kialakított latrina. Sokat, szinte reménytelenül küzd azért, hogy a bakákat megtanítsa a kézmosás fontosságára. A latrinákat általában a tábortól nem messze alakították ki: „Sajátságos alkotmány ez a csász. és kir. Latrina Kb. harmincz lépés hosszú, ¾ méter széles, 1 m. mély árok. A kihányt föld hátsó oldalon van sánczszerűen felhalmozva. Két végében egy-egy X alakú ferde fakereszt, ezeken átfektetve egy hosszú, erős lécz, vagy gerenda, mely ülőke gyanánt szolgál. Az egész aztán lombos ágakkal van ugy ahogy körülszurkálva, eltakarva.” [17] A latrinák mellé felállított mosakodó helyek használatával kapcsolatban elég pesszimista: „…ma parancsban jött, hogy rendezzünk be minden latrina mellé egy mosakodó alkalmatosságot. Honnan vegyünk azonban edényt, szappant, törülközőt és vizet? Efelől nincs intézkedés. Aztán a bakáinkat sem tudjuk reászoktatni, hogy kezeiket megmossák, hiában írnók fel minden latrina ülőkéjére és minden evőcsajka oldalára a verset: „Nach dem Abort, vor dem Essen Hände waschen nicht vergessen”. Ennél sokkal indolensebbek a bakák, s ha a mosdókat tényleg felállítjuk, a második napon már kereshetjük a szappant. Annak lába fog kelni.” [18]

Az orvosi munkát és a napi rutint is meghatározza a hadi helyzet. Berde szinte minden naplóbejegyzésében foglalkozik a közelebbi és távolabbi hadi eseményekkel is. Az újságok, hadi jelentések, napi parancsok híreiből igyekszik informálódni. Gyakran álhírek keringenek a táborban, melyek igazságtartalmában maga is gyanakszik, semmit sem hisz el addig, míg több helyről is igazolást nem nyer egy-egy hír valódisága. A magyarországi, erdélyi hírek kiemelt helyet kapnak a napló oldalain. Az 1916-os erdélyi román betörés idején szinte minden naplóbejegyzés erről a fontos eseményről szól, sok-sok aggódó sorral nagyenyedi családjáért. Az 1916-os dél-tiroli offenzívát szinte percről percre írja le naplójában, mint egy rövid hírekből összeállított haditudósítást, mellé részletes térképet is rajzolt.

Természetesen a naplók a munka és az orvosi tevékenység bemutatásán kívül számos más témával is foglalkoznak. A katonaélet mindennapjait meghatározó apró-cseprő fontos vagy kevésbé fontos események is lejegyzésre kerülnek. A hétköznapok meghatározó eleme a napi munkarend, a rutin kialakítása, mely, ha nincs éppen jelentősebb hadi cselekmény igen monoton, szinte már unalmas lehet: „Itt nálunk semmi sem történik. 8 óra tájban felkelünk Sír Urral a közös priccsről, megisszuk a bakakávét fasszungkaláccsal, aztán megmosakodunk, felöltözünk, de gamasnit és blúzt soha sem húzzuk fel, megkeressük a tetveinket, ami mindennap akad bővön, 20-25 maródot megvizitelünk, aztán órák hosszat ülök a kemenczénk előtt, nézem a parázst és a lángokat, elmélkedem mindenféléről, s várom az esti menázst. Közben átjön Dubay, az ujságokért, s elviszi, ha ugyan nem küldtem már ki Lőrincznek a svarmlineába, vagy én nézek át Bublikékhoz, s hallgatom hogy mivel szidja Kohler a háborut. Ha aztán megvacsoráltunk, kimegyek Gocsra gondolni, s 8 órakor már ismét priccsen vagyunk.” [19]

A hétköznapok másik nagyon fontos, várva várt eseménye a postavárás. Berde kiterjedt levelezést folytatott családtagokkal, távolabbi rokonokkal, a salzburgi állomáshelyéről megismert bajtársakkal, doktorokkal, egészségügyi nővérekkel, barátokkal. Szinte mindennap érkezik egy-két küldemény, ha valamilyen oknál fogva napokig elmarad a posta, naplóiban sokat panaszkodik emiatt. A levelezőpartnerek apró tárgyakat, ajándékokat, élelmet is küldenek. Az ünnepekre apróságok is érkeznek: karácsonyfadísz, virgács, képeslapok, virágcsokrok stb. A posta jelentős részét teszik ki az olvasmányok. Berde több folyóiratot is járat: Pesti Hírlap, Az Újság, Új Idők, Orvosi Hetilap. Gyakran került kezébe a Meraner Zeitung és a Salzburger Volksblatt is. De tájékozódik a hadi jelentésekből is, melyeket időközönként szó szerint idéz naplóiban.

6. kép Postavárás Kiss Lőrinc és Kiss Lajos társaságában (Berde XVII.)

Az újságokon, folyóiratokon kívül nagyon sokat olvasott szépirodalmat és orvosi szakirodalmat is. Mindig magával vitte útjaira a Bibliát és Az ember tragédiáját. Ismerőseitől sokszor kért újabb és újabb olvasnivalót, mely kéréseket igyekeztek is teljesíteni. Berde Károly már ekkor is jelentős irodalmi műveltséggel bíró fiatalember volt, naplóiban gyakran idézi a klasszikusokat, magyar költőket (Arany, Petőfi), de ő maga is kedvvel írogat verseket. Ezek általában vicces, a hadi életre vonatkozó ünnepi versek, és valamely ismerős vagy barát születés- vagy névnapjára íródtak.

A hétköznapok sorát néha megszakítja egy-egy jelentős esemény, például neves személyiségek látogatása, kitüntetések osztása, ünnepségek. A nagyhírű tábornokokkal, a trónörökössel, vagy patronáló nagyasszonyokkal való találkozás mindig lélekemelő pillanat. Berde Károly több ízben is találkozott Károly trónörökössel, a későbbi IV. Károly királlyal. Az 1916. május 23-ai látogatást így örökíti meg naplójában: „Amint ma délelőtt itt ültem az ut közelében a sziklákon, nagy hurrázást hallottam az erdő felől, meg egy autónak a pöfékelését. Mindjárt gondoltam, hogy a trónörökös van itt, kimentem tehát az ut szélére. Tényleg ő jött zászlós autóján. Az ut azonban szűk, a forgalom meg nagy, az autó elakadt. Német, magyar és oláh bíztatások és káromkodások igyekeztek a forgalmat helyreállítani, míg a fenség autója állott az ut szélén és várt. A fenség kiszállt az autóból, levetette a köpenyét, s felült az auto sárhányójára. Az 50-esek ezalatt a front elött zsákmányolt olasz marhákat és disznókat terelgettek el a főherczegi auto mellett. Mi tisztek az ut szélén csoportba állottunk, majd mikor az auto ujból megindulva hozzánk ért, frontot csináltunk, szalutáltunk és hurráztunk. Az auto erre megállott, a trónörökös pedig beszédbe elegyedett velünk. Megdícsért az elmult napok sikeréért, majd a Verpflegungról érdeklődött, s megkérdezte, hogy olasz élelmiszereket, raktárakat zsákmányoltunk-é? Egy 14-es hadnagy referált a rossz olasz huskonzervekről, Kiss Lajos a Campolonban zsákmányolt olasz kenyeret dícsérte meg, én pedig ennyivel járultam hozzá a diskurzushoz: „Der Italienische Zwiback ist sehr gut, Hoheit, besser ist es, als unser.” Mosolygott hozzá, aztán tovább száguldott. A hegyek köröskörül visszhangoznak a hurrázástól a merre megy, most ép az 50-eseknél van a tulsó völgyben, ide hallatszik amint a banda a Gotterhaltét fúja. A fenség igen jó színben van, roppant fürge, mozgékony és jókedvű. Ugy látszik, hogy e látogatásával a csapatainak akarja megköszönni a dicsőséget, amit neki kivívtunk.” [20]

Egy irodalomtörténeti érdekesség is színesíti Berde Károly naplóját. A háború előtt, még egyetemista korában ő is udvarolgatott Boncza Bertának, Csinszkának, akit Berde Tukának hív naplóiban. 1914-ben, amikor Berde hazautazik szigorlatozni találkoznak a csucsai állomáson: „Szürkületkor érkeztünk Csucsára. Miklósnénak, kinek nagyon tetszettek már előzőleg is a vasút menti villák, kilátásba helyeztem, hogy nemcsokára megláthatja a legszebbiket. A Boncza kastélyra gondoltam. Az állomás televolt „népekkel”. Én leszálltam körülnézni, hátha valaki ismerőst találok. Alig fordultam balra, fehér ruhában egy magas leány karján megpillantottam Tukát. Meglepődtem, s egy pillanatig gondoltoztam, hogy vajjon megszólítsam-é? Hamarosan igenre határoztam magam, odamentem, s köszöntem. Első pillanatban nem ismert meg, a másodikban felkiáltott: Maga az? Persze, hogy én! A barátnőjének mint dr. mutatkoztam be, közben odajött Matos S. is, s nekik előadtam, hogy voltam már fenn, ott rémes dolgok folynak, s most szabadságot kaptam diplomaügyben hazamenni. Aztán elbeszélgettünk mindenféléről. Előadta, mint nagy ujságot, hogy sikerült neki a „nagy fekete beteg embert” meghódítani, most is őt várja, közelebbről lesz az eljegyzése, még csak valami árvaszéki ügyeket kell elintéznie. Magamról semmit sem szóltam, csak kértem valami emléket tőle. Egyéb nem lévén nála, a hajából kitépett pár szálat, s azt adta át nekem.” [21] Erről találkozásról megemlékezett Tabéry Géza is Két kor küszöbén című művében, melyben idézi Berde Károly levelét az 1914. augusztus 27-ei csucsai állomáson Adyt váró Csinszkáról. Berde ezen levélben megjegyzi, hogy ekkor szorított utoljára kezet Tukával, bár próbálta sorsának alakulását nyomon követni.[22]

Azonban Berde Károly naplójában még szó esik egy kapcsolatfelvételről Tukával. 1915 májusában Tuka értesíti házasságáról: „Tuka férjhezment Adyhoz, a napokban jött meg köszönő levele gratulációmra. Elteszem, mert hátha még irodalomtörténeti emlék lesz.” [23] Sajnos a Berdének ajándékozott hajszálak és a Tukával folytatott levelezés elkallódott, hol létéről semmit sem tudunk.

Berde Károly naplói kiemelkedően értékes dokumentumai az első világháború időszakának. Értékét emeli, hogy folyamatosan, a történésekkel szinte egy időben születnek meg a bejegyzések, még szélsőséges körülmények között sem szünetelt a naplók írása. A naplók stílusa és nyelvezete egységes, a szerző tudatosan törekedett arra, hogy írása viszonylag magas színvonalú legyen a mostoha körülmények ellenére is. Néha vázlatokat is írt (a betegnaplók füzeteiben található néhány), hogy a naplóba lejegyzendő események közül semmi se maradjon ki. A fenti szemelvényekből is látható, hogy a naplók számtalan témakört járnak körül, melyekhez háború éveinek múlásával újabb és újabb adalékok kapcsolódnak. A napló „szereplői” beazonosíthatóak, többekről fotóval is rendelkezünk, így a kutatások köre még tágítható az ő életük, tevékenységük jobb megismerésével is.

A bejegyzést írta: Dezső Krisztina

Források

Berde Károly [s.a.]: Dr. Berde Károly életrajzi adatai. Curriculum vitae. Kézirat. Pécsi Tudományegyetem Orvoskari Gyűjtemény ltsz. n.)
Berde Károly: Betegnaplók I-II. Kézirat. 1914–1918. (Pécsi Tudományegyetem Orvoskari Gyűjtemény PTE ÁOK OGY D.2004.18.14.1-2.)
Berde Károly: Hadinaplók I-XXX. Kézirat. 1914-1918. (Pécsi Tudományegyetem Orvoskari Gyűjtemény PTE ÁOK OGY D.2004.18.13.1–30.)

Irodalom

Benke József: Az Erzsébet Tudományegyetem rektorai és dékánjai. POTE, Pécs. 1998.
Bozó Bence Péter: Az első világháború járványtörténeti jellegzetességei az Orvosi Hetilap egykorú számai alapján. In: Majoros István (főszerk.): Sorsok, frontok, eszmék. Tanulmányok az első világháború 100 évfordulójára. ELTE BTK, Budapest, 2015. 753–767.
Rancz-Gyárfás Zsuzsanna: Berde Károly életrajza. In: Berde Károly: Adatok Nagyenyed szellemi néprajzához az 1870-1920-as évekből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2005. 7–11.
Szállási Árpád: Berde Károly (1891–1971). In: Szállási Árpád (szerk.): A múlt magyar orvostörténészei. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Piliscsaba – Budapest, 2002. 107–110.
Tabéry Géza: Két kor küszöbén. Kriterion, Bukarest, 1970.


[1] Berde Károly családi iratok és ismerősök, családtagok visszaemlékezési alapján összeállított egy hosszabb, gépelt kéziratban fennmaradt életrajzot édesapjáról, Berde Sándor kackói körlelkészről, a nagyenyedi és kolozsvári teológia professzoráról. A kéziratot a Pécsi Tudományegyetem Orvoskari Gyűjteményében őrzik.
[2] Szállási 2002. 108.
[3] 1928-ban jelent meg első orvostörténeti tárgyú munkája A magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem Bőr és Nemikórtani Tanszékének és Klinikájának félévszázados története 1874-1924. (Szeged, 1924.) címmel. Szállási 2002. 108.
[4] Rancz-Gyárfás 2005. 11.
[5] Benke 1998. 35.
[6] Ezek egy részét más forrásból sikerült pótolni: Dr. Szentesi András, Berde Károly unokája több fotót adott át, valamint az cs. és kir. 59. sz. gyalogezred online archívumában fellelhetőek azok a hivatásos katonai fényképészek által készített fotók, melyekre Berde Károly gyakran utal a naplókban.
[7] Berde XVI. 1916. október 23-ai bejegyzés.
[8] Berde XVI. 1916. október 23-ai bejegyzés.
[9] Berde I. 1914. október 11-ei bejegyzés.
[10] Berde I. betegnapló.
[11] Berde XVII. 1916. december 28-ai bejegyzés.
[12] Berde XVII. 1916. december 28-ai bejegyzés.
[13] Berde XIII. 1916. június 30-ai bejegyzés.
[14] Bozó 2015: 759.
[15] Berde XVII. 1916. december 28-ai bejegyzés.
[16] Berde I. 1914. október 12-ei bejegyzés.
[17] Berde V. 1915. augusztus 4-ei bejegyzés.
[18] Berde XV. 1916. szeptember 2-ai bejegyzés.
[19] Berde VI. 1915. október 23-ai bejegyzés.
[20] Berde XI. 1916. május 23-ai bejegyzés.
[21] Berde IV. 1915. július 12-ei bejegyzés.
[22] Tabéry 1970: 251-252.
[23] Berde III. 1915. május 5-ei bejegyzés

Advertisements