Tags

, , , , , , , , , ,

Tinódi Lantos Sebestyén költő, énekmondó, zeneszerző 460 éve, 1556. január 30-án hunyt el.

A históriás ének a naiv epikához viszonyítva – amennyire az utóbbiakról a középkori adatok tájékoztatnak – mást, újat legfőképpen felfogásban, tartalomban, témában hozott. Kitágult az énekek tárgyköre, s ami ezzel együtt járt: eszme- és gondolatvilága. A históriás énekszerzők a hazai eseményeken kívül, irodalmi ismeretek révén az antik és nyugati profán irodalomból merített világirodalmi témák feldolgozásával szélesítették ki a műfaj horizontját. Első megnyilatkozásuktól kezdve gazdagabb és változatosabb, az időszerű politikai, vallási, társadalmi harcokba aktívan belekapcsolódó, a modern reneszánsz életfelfogáshoz mind közelebb kerülő témákkal jelentkeztek. Énekeik célját, mondanivalójuk tendenciáját tekintve is egy új világ hirdetői. Legtöbbször aktuális vallási, politikai, erkölcsi tételek igazolását tűzték ki célul, s ezek elfogadására, megvalósítására buzdították, mozgósították közönségüket. A Mohács utáni évtizedek vallási-ideológiai forrongása, a társadalmi-erkölcsi reformtörekvések, a politikai pártharcok s a három részre szakadt ország újraegyesítésének vágya, valamint a törökellenes összefogás szervezése, csupa olyan érdek, mozgalom, amely a históriás éneket, mint hatásos irodalmi reprezentációs-műfajt igyekezett saját szolgálatában felhasználni.

A tudósító ének első és legnagyobb művelője Tinódi Sebestyén (1505–10 k. – 1556). Születésének helyéről és idejéről nem tudunk bizonyosat, valószínűleg 1515 előtt született egy Tinód nevű településen, Baranya vagy Fejér megyében. Iskoláit Pécsett végezte, tudott latinul és értett a kottákhoz is. Tinódi írói, énekszerzői pályáját, mint Jagelló-kori elődei, egyetlen főúri család „lantosa”-ként kezdte, alkalmi előadóból és szerzőből azonban félig-meddig hivatásos költővé vált. Nemcsak a szájhagyományból élő írástudatlan naiv énekmondókkal szemben, hanem a korábbi deák-műveltségű énekesekhez viszonyítva is a fejlettebb irodalmi hitelű és a reneszánsz ízlés felé hajló típust képviselte. Valószínű, hogy kezdetben vitézi pályán volt, mégpedig Török Bálint szolgálatában.

Tinódi Sebestyén portréja (Vasárnapi Újság, 1859. év január 2. 1. szám)

Tinódi Sebestyén portréja (Vasárnapi Újság, 1859. év január 2. 1. szám)

Első fennmaradt műve a Jáson históriája, 1535 és 1539 között keletkezett Dombóváron. E műből következtethető, hogy egy ütközetben megsebesült és további hadi szolgálatra alkalmatlanná vált. 1541-ig Török Bálint szigetvári udvarában élt, művei szerint nagy megbecsülésben. Buda eleste és ura fogságba esése jelentett fordulópontot életében. Ekkor lett politikai költővé. Énekeiben ettől kezdve az egyetértést és a török elleni elszánt küzdelem szükségességét hangoztatta. Néhány évig még ezen a vidéken élt, majd mikor a törökök egyre nagyobb területet foglaltak el a Dunántúlon, Kassán telepedett le. Itt családot alapított és innen járta az országgyűlések, ütközetek színhelyeit, majd tapasztalatait versekbe szedve írta meg. Énekeihez dallamokat is szerzett és lanttal kísérve, mikor tehette elő is adta őket. A vitézek gyakran csak az ő énekeiből értesülhettek hitelesen a távolabbi országrészek egy-egy nevezetes eseményéről. Felismerte ennek jelentőségét Nádasdy Tamás nádor is, aki 1545-ben a nagyszombati országgyűlésen találkozott Tinódival és ettől kezdve pártfogásába vette a lantos krónikást.

Az 1546 és 1551 közötti viszonylagos béke időszakában régebbi magyar történeteket, vagy külföldi témákat dolgozott fel. Az 1552. évi török hadjárat ismét bőséges, megörökítésre méltó eseménnyel szolgált. 1541 óta énekeinek központi problémája a török, az ellene való harc és védekezés módja s a nemzeti összefogás egyre erősödő vágya és sürgetése a török végleges kiűzésére. A helyi csaták és várostromok énekesének művei mindinkább általános érdekűekké váltak. Tinódi alkalmi énekszerzőből országos ügyek tudatos és programszerű megörökítője s egy következetesen törökellenes politika lelkes irodalmi propagátora lett. Ebben legfőbb sugalmazója nyilván az ország humanista műveltségű nádora, Nádasdy Tamás volt. Jórészt neki köszönhette politikai jólértesültségét is, ami által éppen számára nyílt lehetőség arra, hogy az egykorú eseményeket a korabeli viszonyokhoz képest történetíró hitelességével és hűségével – de legalábbis erre törekvő szándékkal – megénekelhette. Igaz, hogy maga is sokat fáradt, tudakozódott és sokat is költött értesüléseinek összegyűjtése közben.

1552–1553 telén kezdte el írni a négy részből álló egri históriát, amelyet tavasszal befejezett, s egy folyamodvány meg egy címertervezet kíséretében felküldött Bécsbe Ferdinánd királynak, hogy magának és utódainak nemességet kérjen. Folyamodványát az egri érsek is támogatta, 1553 augusztusában a király „a históriáknak magyar nyelven való ékes foglalásáért” nemességet adományozott a lantos költőnek.

A nemeslevél birtokában egybegyűjtötte kéziratait, s elindult Kolozsvárra, hogy kinyomtattassa őket, ahol végül befejezte az erdélyi históriát, s személyesen felügyelte művének nyomtatását. A Cronica címet viselő kötet 1554 tavaszán jelent meg díszes kötésben. A terjedelmes munka életművének végpontja volt, több írásáról az ezt követő időszakban nem tudunk. 1555 tavaszán még egyszer ellátogatott Egerbe, majd ősszel Nádasdy Tamás sárvári birtokára utazott, utolsó hónapjait itt töltötte, itt halt meg 1556. január 30-án. [1]

Tinódi Sebestyén címere

Tinódi Sebestyén címere

Halálának évfordulójára egyúttal a Klimo Könyvtárban fellelhető Tinódihoz köthető kéziratot és annak eszmetörténeti hátterére vonatkozó adalékokat is szeretnénk röviden bemutatni. A Hadnagyoknak tanúság című költeményének átiratát. [2] 1859-ben Jónás József apát és pécsi kanonok ajándékozta a püspöki könyvtárnak. A másoló feltételezhetően Sennyey István volt, aki többször átnézte, javította saját másolatát: több áthúzás, javítás van a kéziratban. Az idők folyamán megsérült papírt jónéhányszor restaurálták. A levél a papír akkori standard méretének negyedrét hajtott példánya, amely 320 x 210 mm-nek felel meg. Egy kísérőlevél is tartozik hozzá, amely feltételezhetően Senney István és Kapy György levelezésének egyik darabja. A Hadnagyoknak tanúság szövegének egyik korabeli forrása Tinódi 1554-ben megjelent Cronicája, amelyet a másoló biztosan nem ismert. A kéziratot először a Tudományos Gyűjteményben közölte – meglehetős hibákkal – egy általunk nem ismert, magát T. monogrammal aláíró szerző, aki a szöveget szintén tévesen 15. századira datálja. Az Új Magyar Museum tárcájában Sarkady István magának Tinódinak tulajdonítja a kéziratot. Műfaja carmen cohortatorium, azaz törökellenes, buzdító ének. [3]

Tinódi Lantos Sebestyén: Hadnagioknak tanoságh versezet Sebastianus Literatus [Kézirat a Klimo Könyvtárban, Ms 590/4]

Tinódi Lantos Sebestyén: Hadnagioknak tanoságh versezet Sebastianus Literatus [Kézirat a Klimo Könyvtárban, Ms 590/4]

Ennek versfőiben Sebastianus Literatusnak nevezi magát.  Lírai megszólítással kezdődik: „Seregek közt kikvattok hadnagyok, kerösztyén hitet azkik vallótok…”, majd arra inti őket, hogy a hadakozást jól tanulják meg, s példa legyen számukra az ószövetségi  próféták hada. A Hadnagyoknak tanúság Tinódinak egyetlen lírai jellegű verse, eszmeisége a vallásos és hazafias szemlélet egybeötvöződését tükrözi. Versformája négyesrímű, tízes, szabadon váltakozó ütemekkel.

Az uralkodó rétegeknek szánt különböző szimbolikus – mind képi, mind irodalmi értelemben vett – jelképei két irányba fejthetik ki hatásukat. Nagyobb részt statikus értékek reprezentációját szolgálják, az uralom támogatásának erősítését és megújítását célozzák, tehát egyfajta állapotideált közvetítenek. Ezzel egy időben azonban konkrétabb, irányított jelentést is hordozhatnak, azaz szándékokat, elérendő célokat is kifejezhetnek. Ez a funkció megvalósulhat belpolitikai területen, de jellemzőbb terepe a külpolitika. Az itt folytatott politikai reprezentáció a humanista közvéleményben kialakult toposzokra vonatkoztatva bontakozik ki. Eme toposzok variálható építőkockák módjára működnek. A kérdés csupán az elrendezésük módja, esetleg kombinálásuk egyéb toposzokkal. Fontos kiemelni, hogy itt általános elvekhez és értékekhez, vagy valamelyest behatároltabb, de távlati célokhoz kapcsolódó reprezentációról, nem pedig propagandáról van szó. [4]

Tinódi versében az „építőkockák” a (pogány török, mint ellenségkép, az európai népeket összekötő keresztény szolidaritás stb.) a legszélesebb körben elfogadott erkölcsi, vallási és kulturális értékekhez kapcsolódnak.

A török feltűnése Európa határain már a 14. század végétől jelentős irodalmi-retorikai visszhangot keltett. Európa és Ázsia örökös harcának hérodotoszi tipológiáját Petrarca élesztette fel, még az egyik utolsó keresztes hadjáratra írott dalában, a perzsa–görög háborúra emlékeztetve (28. dal): „Eszedbe jusson Xerxes vakmerése… lásd a vöröslő salamisi tengert… nézz Marathonra s a hegy szorosára.” [5] Az európai civilizált kereszténység és a barbárság küzdelmének sémája meghatározó fontosságú az egész humanista irodalom számára, és csak kevesen merik kereteit kikezdeni. Az egyszerű barbár-civilizált ellentétet Arisztotelész Politikája segítette nagyobb rendszerré fejlődni, mely épp a 15. század elején vált Leonardo Bruni új fordításában széles körben elérhetővé a kibontakozó humanizmus számára. [6]

Ezekhez kapcsolódnak a különböző antik és keresztény képzeletkörből merítő toposzok: a hit védelmező pajzsa (clipeus fidei), Krisztus katonája (miles Christi), a kereszténység védőbástyája (propugnaculum Christianitatis). Ehhez a humanista toposzkincshez csatlakozik az isteni büntetés gondolata is: már Vitéz János többször említi, hogy a törökellenes háború kudarca mögött minden bizonnyal isteni akarat áll: „Úgy véljük ugyan, hogy ezekben az eseményekben mindenkor Isten titokzatos ítéletét kell rettegő lélekkel meglátniok a halandóknak – bennünket ugyanis, kik az igazsághoz föl nem érünk, és az érdemek terén gyöngéknek bizonyulunk, csakis az ő túláradó kegyelme őrizhet meg.[7]

A törökellenes propaganda tehát integráns része a humanista közvéleménynek, azonban csak súlyos megszorításokkal nevezhető mai értelemben vett propagandának. Nem versengő alternatívák közötti döntésre bíztat, hanem a teljes respublica Christiana közösségének elvi egyetértésére épül, ami eleve kizárja a manipuláció lehetőségét. Vagyis látható, hogy a 16–17. századi propagandának a célja nem a tömegek közvetlen befolyásolása, hanem a nagy személyiségek, úgynevezett „dicsőségszerző akcióra” való serkentése. Ennek a megvalósítási útját (nemes versengés, a már megdicsőült elődök példájának követése, azaz imitációja, stb.) a humanista közvélemény jelölte ki.

Az összeállítást készítette: Molnár Dávid

 

[1] Részletes életművéért lásd: Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén. Budapest, 1912.
[2] A vers átiratát a http://mek.oszk.hu honlapon lehet megtekinteni.
[3] Dezső Krisztina – Dr. Schmelczer-Pohánka Éva – Szeberényi Gábor – Szilágyi Mariann: “Itt van, György főpap a Te könyvtárad (..) mindenki számára nyitva áll.” Ritkaságok és kuriózumok a 240 éve alapított Klimo Könyvtárból. Pécs, 2014. 45. A kéziratról készített rövid összeállítást Szilágyi M. készítette.
[4] Amennyiben elfogadjuk Bene Sándor értelmezését a koraújkori propaganda értelmezésére, miszerint a propaganda „egy adott diskurzust folytató csoport kísérlete a többi háttérbe szorítására, hasonlítására, vagy integrálására.” Részletesebben lásd: Bene Sándor: Theatrum Politicum. Budapest, 1999.
[5] Petrarca, Francesco: Daloskönyve. Bukarest, 1988.
[6] „A hideg éghajlat alatt, főleg az Európában lakó népekben erős az akarat, de kevesebb bennük a tehetség és a mesterségekre való készség, ezért bár igaz, hogy másoknál jobban szeretik a szabadságot, de nem elég polgáriasodottak, és a szomszédaikon való uralomra képtelenek. Az ázsiaiak viszont tehetségesek, a mesterségeket kedvelik, de gyávák, és ezért folytonos alárendeltségben és szolgaságban élnek. A hellén nép, miként lakóhelye is a kettő között fekszik, mindkét tulajdonságban részesül, bátor és tehetséges.” Arisztotelész: Politika. Szabó Miklós (ford.), Budapest, 1984. 1327.
[7] Vitéz János: Levelei és politikai beszédei. Boronkai, Iván (ford.), Budapest, 1987. 229.

Advertisements