Tags

, , , , , ,

1215. június 15-én, a Temze mellett fekvő Runnymede-nél hitelesítette pecsétjével I. (Földnélküli) János angol király (1199–1216) a Magna Chartát, az angol jogrendszer egyik alapdokumentumát. Ennek az eseménynek a 800. évi évfordulójára érdemesnek találtuk, hogy röviden szemügyre vegyük a dokumentum utóéletét, elsősorban a koraújkorra koncentrálva ugyanis ez az az időszak, amikor először nyer a Charta fokozott figyelmet. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Charta hatását az utókor jócskán eltúlozta, hiszen rengetegen úgy értékelték, mint egy „rendszert váltó, parlamentarizmust bevezető, egy – a későbbi szerzők által megálmodott – korai demokratikus társadalmat létrehozó kiváltságlevelet. A valóság ezzel szemben az, hogy a Magna Charta egyáltalán nem változtatta meg Anglia politikai rendszerét, gyakori újításai – például 1225-ben és 1297-ben – ellenére sem vált az uralkodói hatalom érdemleges gátjává, egészen a XVII. századig. E dokumentum jelentősége sokkal inkább abban rejlett, hogy nyilvánvalóvá tette: még a királyt is korlátozzák a felette álló törvények, [1] s a király olyan ígéreteket rögzít, amelyek szerint minden újabb keletű visszaélést és visszásságot megszűntet, s ilyeneket a jövőben is kerülni fog. A Charta évszázadokkal később, az angol polgári forradalom idején éreztette igazán hatását, majd az amerikai gyarmatosítás révén otthagyta nyomát a későbbi Egyesült Államok alkotmányában is. Hogy a dokumentumot valóban a maga történeti szerepében legyünk képesek megítélni az alábbiakban ki kell térnünk az emberi alapjogok kialakulásához vezető út angliai jellemzőire, illetve a XVII. század első felében betöltött szerepének kontextusára, amikor is a gondolkodók és jogászok érdeklődésének kiemelt tárgyát képezte.

I. János király számos kihívással szembesült uralkodása alatt: I. (Oroszlánszívű) Richárd költséges hadjáratai, valamint Anglia franciaországi területeinek elvesztéséhez vezető fegyveres konfliktusok óriási pénzhiányt okoztak a királyságnak, s kényszerintézkedéseket követeltek meg. Központosító intézkedései azonban eredménytelennek bizonyultak, s a többszörösre növekedett adók megterhelték a társadalmat, s feszültséget keltett a bárók és a király között. 1215 januárjában követelték, hogy az I. Henrik által kiadott korábbi szabadságlevelet erősítse meg, a király azonban habozott. Mindeközben a bárók megalkották saját 63 cikkelyből álló szabadságlevél tervezetüket, amelyet 1215. június 15-én az uralkodó pecsétjével is hitelesített, rendezve a régi angol szabadságjogokat és az egyház függetlenségét. A dokumentum azonban a maga korában teljes kudarcra volt ítélve, ugyanis nem tudta rendezni az uralkodó és a bárók viszonyát, s két éves polgárháborús időszak köszöntött be. Hozzá kell tenni azonban, hogy a vitás megítélések mellett a későbbi századokban a jog különös becsben tartott forrása volt, de másfajta értelemben, mint azt az utókor vélni feltételezte.

A középkor végére a bizonytalan hatalom és a Rózsák Háborújának viszontagságai közepette az egyes uralkodók sorozatosan éltek a Magna Charta megerősítésével, különböző cikkelyekkel egészítették azt ki, egyre több előjogot és privilégiumot biztosítva. Ez végeredményben az eredeti dokumentumhoz képest egy egészen más jellegű jogbiztosítékot eredményezett. Azonban ez kevésbé meglepő, ha elismerjük azt, hogy a Charta a korabeli problémákra kívánt megoldást találni, és a körülményeket szem előtt tartva jogi értelemben egy közjogi paktumnak tekinthető, melyek kibocsátása Angliában az uralkodó és az elit konszenzusos viszonyát jelzi, [2] vagyis semmiféleképpen nem sorolandó az újkorban – és elsősorban a Francia Forradalom idején – keletkezett egyoldalú, deklarációs jellegű alkotmányok körébe. A XVI. század első felében VIII. Henrik politikai vitáiban sem játszott különösebb szerepet a Charta, hiszen számtalan alkalommal megsértette alattvalóinak jogait a római egyháztól való elszakadás útján és az anglikán egyház erőszakos megszilárdításával. Egyházfőségét megkérdőjelező alattvalóit üldöztette, gyakran vádak nélkül hosszabb időre fogságra ítélte. [3] Továbbá a negatív pápasággal folytatott viszály kapcsán János király alakja egy pozitívabb megítélés alá esett a Tudor történészek körében. [4]

Az 1215-ben keletkezett bárói cikkelyek eredetijének képe (British Library)

Az 1215-ben keletkezett bárói cikkelyek eredetijének képe (British Library)

Ahhoz azonban, hogy tisztán láthassuk a dokumentum történeti megítélését a XVII. században, röviden szemügyre kell venni a kontinentális tendenciákhoz képest jelentős mértékben különböző angolszász jogi fejlődés legfontosabb jellemzőit a középkor alatt. Az (alap)jogi és alkotmánytörténeti fejlődés útjának két nagy vonulata létezett Angliában: egyiket a jognyilatkozatok, közjogi paktumok – ilyen például a Magna Charta is, illetve különféle petíciók – a másikat a bíróságok alkotmányos szerepe mentén rajzolhatjuk meg. Az első esetben a hivatkozási jog minden esetben az éppen aktuális sérelmek orvoslása a szokáson alapuló „rég megvolt” ősi jogokhoz való visszatérés, illetve azok megerősítése által. [5] A jognyilatkozatokban olyan jogok fogalmazódtak meg – személyes szabadság, az önkényes letartóztatás tilalma, a parlament adóztatási hatásköre stb., [6] – amelyek az alapjogok modern katalógusaiban is előkelő helyet foglalnak el. A jogok címzettjei eredetileg természetesen a kiváltságosok: a rendek, a bárók voltak, tehát nem a társadalom egésze. Ezek a rendelkezések azonban nem úgy válnak a jog forrásává, mint a kontinensen, ahol egy deklaráló, egyoldalú aktust figyelhetünk meg (pl. 1791. évi francia alkotmány). Ettől eltérően a petíciókban megfogalmazott jogok, csak a bírói ítéletekben konkretizálódhatnak, ez által válnak az angol közösjog (common law) [7] részévé. Ennek értelmében a jogok tehát a bírói ítéletekből levonható általánosítások, s voltaképpen a bírói gyakorlat termékei. [8]
Az angolszász jog egy harmadik összetevőjét az előbbieknél jóval alárendeltebb jelentőségű „törvényi jog” (statute law) képezte. Eredetileg a normann uralkodók elvitathatatlan jogának tekintett előjogok adományozásából (melyet chartának nevezünk) fejlődött ki a XI–XIII. században. [9]

A Magna Charta 1217. évi megújításának egy feltehetőleg 1437–1450 között keletkezett másolata.

A Magna Charta 1217. évi megújításának egy feltehetőleg 1437–1450 között keletkezett másolata.

A Charta jelentősége érzékelhető minden században, hiszen hivatkoznak rá. Ennek azonban, mint látjuk az az általános felfogás az oka, hogy a Charta tulajdonképpen már meglévő hagyományokat rögzített. Ennek az érvelésnek az indoka szintén a jog ősi jellegére megy vissza, jelen esetben egészen az angolszász korszakig, amelynek jogi viszonyait a normann hódítás rúgta fel – a korabeli közfelfogás szerint. Ennek értelmében a Charta rendezte és érvényre juttatta az ősi jogokat, s korántsem arról van szó, hogy új előjogokat vezetett volna be. Ez, az angol jog már korábban kifejtett történeti jellegéből adódik, vagyis minél régebbi egy jogszabály, annál nagyobb a tekintélye. A XVII. században egyre inkább nőtt az érdeklődés a Charta iránt, azonban a dokumentum egyes cikkelyei nem kínáltak orvoslást a felmerülő konfliktusokra. Ezért az egyes jogtudósok inkább csak interpretáló jelleggel alkalmazták, s valódi súlya az ősi szokásokra való hivatkozás útján született. Ez nagyjából összeegyeztethető az angol jogrendszer azon felfogásával, hogy a tényleges újításokat a már meglévő régi intézmények keretébe igyekeztek beleilleszteni. Ez végeredményben azonban azt is jelenti, hogy az intézmények formálisan meglévő folytonossága mögött tartalmilag különböző alakulatok is összemosódtak.

Az 1215. június 15-én aláírt Magna Charta eredetijének képe (British Library)

Az 1215. június 15-én aláírt Magna Charta eredetijének képe (British Library) 39. cikkely: „Szabad embert elfogni, bebörtönözni, jogaitól vagy birtokaitól megfosztani, jogfosztottá nyilvánítani, száműzni vagy helyzetében bármily más módon sérelmet okozni csak vele azonos állásúak által hozott törvényes ítélet, vagy az ország törvényei által lehetséges; Mi sem járunk el ellene erőszakkal másként, és nem is küldünk másokat ezt megtenni más módon.”

A dokumentum jogtörténeti öröksége a XVII. századra az 1628-as Jog Kérvénye (Petition of Right) [10] körüli vitában értékelődik fel először, melyben a parlament korlátozni kívánta az uralkodó hatalmát a parlamentet megkerülő adók kivetésében, katonák beszállásoltatásában és az alattvalók tárgyalások nélküli bebörtönzésében. Ez a dokumentum a középkori szabadságlevelek hagyományait követte, s kifejezetten utalt a Magna Chartára. [11]
A Jog Kérvényében is előforduló, a Charta sokat idézett szakaszainak legfontosabb történeti interpretációjából kiderül, hogy azok a kifejezések, amelyeket a cikkely tartalmaz, az idők során jelentős módosuláson mentek át, míg végül a Charta „mítoszának” köszönhetően azokat megváltozott értelmükben is az eredeti okiratnak tulajdonították. Az említett Jog Kérvénye összeállításában is jelentős szerepet vállaló Edward Coke főbíró, jogász sajátos jogértelmezése tette lehetővé az idézett szakaszoknak nagy jelentőségű jogi értelmezését, illetve átértékelését. [12] Coke és követőinek ragaszkodása a Chartához és annak XIV. századi átirataihoz, a jog középkori koncepciójának utolsó virágkora. Sajátosan jellemzi a korábban már kifejtett középkori gondolkodást, hogy a felmerült új politikai problémákat a régi joghoz és szokásokhoz vagy kiemelkedő uralkodói személyiségekhez, eseményekhez fűzték, s a „régi” jognak ezáltal újabb értelmezést adtak. A XVII. század végén terjedt csak el az a kritikai irányzat, amely megtámadja Coke és követőinek történelmi pontatlanságait. [13]

Mindennek a jelentősége abban foglalható össze, hogy a magyarországi köztudatba is megkockáztathatóan mélyebben beivódott XIX. századi, „lineáris” történetszemlélettől mentesen tudjuk a dokumentumot a maga helyén kezelni, s ne a bevezető sorokban említett helytelen jogtörténeti értelmezés tükrében vizsgáljuk azt. A Magna Charta fejlődéstörténetét nem lehet egyetlen képzeletbeli láncra felfűzni, amiben az egyes események kérlelhetetlenül szigorú logikai egymásutániságban követik egymást, a keletkezésétől egészen a parlamentarizmus megszületéséig.

A dokumentumnak négy eredeti példánya maradt fenn, ezek a Magna Charta kibocsátásának 800. évfordulóján rendezendő ünnepségeken egy nap erejéig együtt voltak láthatóak a British Libraryben.

Az összeállítást készítette: Molnár Dávid

 

[1] Az uralkodó szuverenitásának és a jog viszonyának árnyalására e helyütt nincs lehetőségünk, azonban feltétlenül ki kell jelenteni, hogy ez a viszony az angol jogrendszer történetében, már igen korán, éppen a XIII. században megfogalmazott elven alapul, miszerint a jog és a törvény a királyi hatalom felett áll, hiszen éppen a törvény teszi őt királlyá. Ez általános érvényben a természetjogban rejlő gondolkodás – mely a pozitív jog felett áll, s a természet örök rendjén és kötelezettségein alapuló jogok összességét jelenti – szekularizált formában való megjelenése Angliában.
[2] R. C. van Caenegem: Bevezetés a nyugati alkotmányjogba. Budapest, 2008. 118.
[3] Ralph V. Turner: Magna Carta. Through the Ages. London, 2003. 135.
[4] Ennek oka, hogy János király szintén konfliktusba került a pápával. Továbbá a Tudor korszakban felfedezett XIII. századi Barnwell Krónika a többségtől eltérően pozitív képet festett János uralkodásáról, a lázadó bárókat és a Magna Chartát pedig elítélte, károsnak bélyegezte a krónika szerzője.
[5] Chrisopher W. Brooks: The Place of Magna Carta and the Ancient Constitution in Sixteenth-Century English Legal Thought. In: The Roots of Liberty. Magna Carta, Ancient Constitution, and the Anglo-American Tradition of Rule of Law. Ed: Ellis Sandoz. Columbia, 1993. 97.
[6] Azt azért érdemes hozzátenni, hogy az adott korszakban, vagyis a XIII. században a „szabad emberek” csak a társadalom szűk rétegét tették ki, ennél fogva nagyjából az előkelőkre lehet leszűkíteni ezt a fogalmat.
[7] Az angol közös vagy közönséges jog a nép közvetlen jogszokásaiból eredeztetett jogszokások összessége, mely a normann hódítást követően alakult ki. Alapja nem az írott jog és ennek értelmében részben felette is áll annak. Erejét és legitimitását a hosszú időket meghaladó vélt vagy valós gyakorlatából nyeri. Más szokásjogi rendszerekkel ellentétben hatása érvényesnek számított az egész királyságban.
[8] Révész T. Mihály: A feudális állam és jog történetéhez. In: Általános Jogtörténet I. Ed: Horváth Pál, Révész T. Mihály. Budapest, 1994. 80.
[9] Révész T. Mihály: A feudális állam és jog történetéhez. In: Általános Jogtörténet I. Ed: Horváth Pál, Révész T. Mihály. Budapest, 1994. 80.
[10] A petition of right különben egy régi keletű eljárási eszköz volt olyan esetekben, amikor valamilyen követelést támasztottak a koronával szemben.
[11] R. C. van Caenegem: Bevezetés a nyugati alkotmányjogba. Budapest, 2008. 165.
[12] Nagy Lászlóné: Az angol polgári állam- és jogfejlődés. In: Általános Jogtörténet I. Ed: Horváth Pál, Révész T. Mihály. Budapest, 1994. 208.
[13] Nagy Lászlóné: Az angol polgári állam- és jogfejlődés. In: Általános Jogtörténet I. Ed: Horváth Pál, Révész T. Mihály. Budapest, 1994. 209.

Advertisements